-         Köszi! – én.

-         Mit? – Bill.

-         Hogy beszéltél velem. – én.

-         Ja, hát nincs mit. – és kiment az ajtón.

Egy óra múlva rászántam magam, hogy beszéljek Tommal. Kiléptem a folyosóra és elindultam az ajtójuk felé. Csak álltam ott egy pár másodpercig. Egyszerűen nem mertem bekopogni. Ekkor nyílt ki az ajtó.

-         Ööö…szia! Pont ide jöttem…és…hát…izé – én.

-         Értem. Vagyis nem, de mindegy. – Tom.

-         Szal, beszélnünk kéne! – én.

-         Szerintem is. – Tom.

-         Akkor… - én.

-         Menjünk át hozzád, mert itt már telt ház van…Bill, Georg és Gustav hülyülnek. – Tom.

-         Oké. – én.

Szal átmentünk hozzám. Pár percig csend volt.

-         Akkor kezdem én. – én.

-         Ne, inkább én! – Tom.

-         Oké. – én.

-         Tegnap nem hallgattál meg, így gondoltam most elmondom, hogy mi van. Jól láttad csókolóztam azzal a csajjal a buliban és aztán hátramentünk a raktárba, de nem történt semmi. – Tom.

-         Ezt elég nehéz elhinni. – én.

-         Oké, ha nem hiszed el, nem kell, de nem történt meg. Hátramentünk és tovább smároltunk, aztán levette a pólómat és akkor állítottam le. – Tom.

-         Miért is? – én.

-         Nem tudtam megtenni. – Tom.

-         Pont te? Aki az egyéjszakás kalandjaidról vagy híres? Ott volt előtted egy csaj és nem fektetted le? – én.

-         Igen. Mert eszembe jutott, hogy nekem itt vagy te és rajtad kívül nem kell senki más. Visszamentem a fiúkhoz és mondták, hogy visszajöttél a szállodába. – Tom.

-         Értem. De nekem ezt még akkor is nagyon nehéz elhinni. – én.

-         Nézd! Én tökéletesen megértem, ha szakítunk vagy lehet, hogy már szakítottunk is, nem tudom. De remélem, hogy végül helyesen döntesz. – Tom.

Itt megcsörrent a telóm.

-         Hallo? –Mi van? – Honnan tudod a számom? – Na jó, egy kicsit érthetőbben! – Oké, és honnan veszed, hogy én vagyok az? –Te tiszta hülye vagy! – és lecsaptam a telót.

-         Ki volt az? – Tom.

-         A drága barátnőd. – én.

-         Mi? – Tom.

-         Igen. Akit tegnap csakúgy otthagytál. – én.

-         De honnan…? – Tom.

-         Nem tudom. Azt mondta, hogy szálljak le rólad, de sürgősen, különben nagy bajban vagyok. – én.

-         Ez hülyeség! Csak nagy a szája. – Tom.

-         Valószínű. Na mindegy. Az a lényeg, hogy most már hiszek neked, de még mindig nem tudom, mi legyen. Plusz pontokat kapsz az estéért és hogy nem tudok rád sokáig haragudni. – mosolyogtam.

-         Akkor most hány pontom is van? – néz hülyén.

-         Elég ahhoz, hogy kibéküljünk. – én.

-         Akkor… - Tom.

-         Ismét együtt vagyunk. – én.

Megcsókolt. Jól esett érezni, hogy megint közel van. A kezét a derekamra tette, én pedig a nyaka köré. Soha nem engedném el. Azt akarom, hogy mindig velem legyen. Lassan kezdtünk bevadulni és közelítettünk az ágy felé.

Később egymás karjaiban feküdtünk.

-         Egy tökéletes békülés! – vigyorog.

-         Az biztos! – én és adtam neki egy puszit.

Pár perc múlva Bill jött be a szobába és igen csak meglepődött.

-         Ó…öö…bocsi. – Bill és már ment is ki én meg csak nevettem.

-         Mi olyan vicces? – Tom.

-         Olyan aranyos volt, ahogy zavarba jött. – én.

-         Hé! Még mindig az én csajom vagy és az ilyen megjegyzéseket nem bírom, még akkor se, ha a tesómra vonatkozik. – kezdett bele komolyan, de végül elröhögte magát.

-         Jó oké. Amúgy hogy viseli a szakítást? – én.

-         Egész jól. Igazából nem hittem, hogy ennyire könnyű lesz neki feldolgozni. – Tom.

-         Végül is ők lassabban haladtak, mint mi és lehet, hogy ezért nem olyan nehéz az elválás. – én.

-         Lehet. Viszont most térjünk át valami másra. – Tom és elkezdte puszilgatni a nyakam.

-         Toooom! Délután 4 óra van. – én.

-         Az előbb is délután volt! – Tom.

-         Sms-em jött! – én és nyúltam a telefonomért, majd felültem.

-         Ezzel nem rázol le. – Tom és visszahúzott.

-         Bill írt. – ültem fel megint.

-         Mi van? – ült fel ő is.

-         Ha végeztetek, átjöhetnétek és csinálhatnánk valamit. – olvastam fel.

-         Szuper! Szerintem menjünk át így és mondjuk lehetne… - Tom.

-         Toooom! Ekkora perverzt, mint te! – én.

-         Most mi van? Hangosan gondolkodtam. – Tom.

-         Aha, aha.  – én.

-         Akkor mit szólsz ahhoz, hogy átmegyünk ruhában, csinálunk valamit közösen, ami még véletlenül sem szex vagy valami hasonló. – én.

-         Plííííz! – néz rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel.

-         Oké, én mentem. – felálltam és felöltöztem.

Tom még egy kicsit feküdt és próbált meggyőzni, hogy miért lenne jobb, ha visszafeküdnék hozzá és miket tudna nekem nyújtani.

-         Na jó, akkor szia! – én és kimentem az ajtón.

Pár perc múlva Tom állít be boxerban.

-         Addig oké, hogy Lyával csinálod, amit csinálsz, de hogy velünk is akarod? – Georg.

-         Fogd be! – Tom.

-         Most meg mi van? – Georg.

-         Semmi, semmi. Lya, beszélhetnénk egy percre? – Tom.

-         Persze, mondd! – én.

-         Itt akarod? – Tom.

-         Aha. – én.

-         Oké. Te megvádolsz azzal, hogy megcsallak, ami mellesleg nem is igaz, erre te is ugyanezt csinálod. – Tom.

-         Mi van? – állok fel a fotelből.

-         Azt hitted sose tudom meg, hogy Billel kavarsz? – Tom.

-         Mi van? – Bill.

-         Ti most ennyire hülyének néztek? – Tom.

-         Bocs, de én például nem tudom miről beszélsz. – én.

-         Én sem. – Bill.

-         Miután átjöttél, kopogtak és egy cetlit hoztak neked, ami itt van. – és megmutatta a cédulát.

-         Oké. És? – én.

-         „Remélem, hogy egyszer végre együtt leszünk és nem kell tovább titkolóznunk. Szakíts Tommal, gyere át és mindent bepótolunk. A te drága Billed.” – olvasta fel.

-         Te tényleg azt hiszed, hogy ezt én írtam? – Bill.

-         Miért ne? Helga elment, Lya itt van. – Tom.

-         Add ide! – és kivettem a kezéből a cetlit. – Bill? – és odaadtam neki.

-         Ez nem is az én írásom! – Bill.

-         Hupsz! Akkor nincs köztetek semmi? – Tom.

-         Már hogy ne lenne! – én és mindenki meglepődve néz rám. – Hiszen barátok vagyunk vagy mi!

-         Ja. Na szóval akkor kezdhetsz kiengesztelni. – vigyorog Tom.

-         Várjunk csak! – Bill. – Tom! Ez a te írásod!

-         Tom? – nézek rá értelmesen.

-         Jól van, na. Csak azért csináltam, hogy megpróbálj kiengesztelni. – Tom.

-         Ez egy nagyon, de nagyon hülye ötlet volt! – én.

-         És mi értelme volt? – Gustav.

-         Semmi, csak unatkoztam. – Tom.

-         Marha jó. – én.

Elvoltunk egy darabig. Tom is felöltözött, este pedig összepakoltunk és reggel már indultunk is. A buszon sikerült beszélnem Billel.

-         Na? Hogy döntöttél? – Bill.

-         Azt hiszem maradok. – én.

-         Tommal jól kijöttök? – Bill.

-         Nagyon is. – nevetek.

Még beszélgettünk egy kicsit, aztán odamentünk a többiekhez és közösen hülyültünk. Délre megérkeztünk és elfoglaltuk helyünket a szállodában.