Beértünk a kórházba és rögtön a műtőbe vitték. Hívtam Billéket és hamar ide is értek. Elmondtam nekik mindent.

-         Ez nem a te hibád volt! Emiatt nem mehetsz el! – Bill.

-         Lehet, hogy nem, de Tom biztos azt fogja hinni, hogy igen. És mindenkinek jobb lesz, ha nem vagyok itt. Ti nyugodtan koncerteztek tovább és én is élem a saját életem.

-         Billnek igaza van! Maradnod kéne! Legalább addig, amíg beszélni tudsz vele.

1 óra múlva kijött az orvos és tájékoztatott minket.

- Nos, Tom állapota jelenleg stabil, de még nagyon gyenge. Most alszik, de be lehet menni hozzá nyugodtan. Egyszerre csak egy ember. –orvos.

- Köszönjük. – Bill.

- Akkor? – Gustav.

- Menjetek először ti. Én utoljára szeretnék. – én.

- Oké. – Georg.

Kb. fél óra alatt végeztek is. Még nem volt elég erőm bemenni. Beszélgettünk Billel, de nem tudott meggyőzni, hogy maradjak. Végül bementem Tomhoz. Rossz volt őt így látni. Mindenhol gépek, ő pedig ott fekszik tele karcolásokkal és sebekkel. Leültem mellé és megfogtam a kezét.

-         Sajnálom Tom! Mindent nagyon sajnálok! – sírtam. – Lehet, hogy ezt most nem hallod, de akkor is elmondom. Ma este hazautazom. Nem tudnék itt maradni a történtek után. Folyton bűntudatom lenne (mondjuk így is lesz) és nem tudnék a szemedbe nézni. Bármennyire is szeretlek, itt kell, hogy hagyjalak. Remélem, hogy megérted és egyszer majd valamikor meg tudsz nekem bocsátani. Ég veled! – ott ültem könnyes szemmel, majd felálltam és adtam egy puszit a szájára. Éreztem, hogy megszorítja a kezem.

-         Maradj! – mondta erőtlenül.

-         Nem lehet. Hívok orvost!

-         Ne! Maradj velem! – Tom.

-         Sajnálom! – még mindig sírtam és lassan kivettem a kezem a kezéből. – Ég veled!

Kimentem és szóltam az orvosnak, hogy felébredt.

-         Azt hiszem akkor ennyi volt! Én megyek! Gustav, légy jó, tök jókat tudtunk beszélgetni. – én.

-         Szerintem is. Nem értek veled egyet, de megpróbállak megérteni. Hívhatlak majd néha? – Gustav.

-         Persze. – én. Odaléptem Georghoz. – Nem nagyon tudok mit mondani.

-         Én se. Keveset tudtunk dumálni, de amik alapján megismertelek, szerintem e-mailen tarthatjuk a kapcsolatot. – mosolygott.

-         Oké, benne vagyok. Bill, köszi mindent. Nehéz lesz nélküled a mindennapjaim, de valahogy csak megoldom. – mosolyogtam rá könnyes szemmel.

-         Ne sírj! Remélem, hogy én is hívhatlak majd.

-         Persze. El is várom. – nevettem. – Akkor sziasztok srácok!

-         Várj! – Bill.

-         Mi az? – én.

-         Mit mondjunk Tomnak? – Bill.

-         Az igazat. – mondtam egy kis szünet után. Majd elmentem. Fél óra múlva a reptéren voltam, amikor egy ismerős hangot hallottam.

-         Lyaaa! – kiabált Georg.

-         Szia! – néztem rá meglepődve.

-         Szia! Mégis elmész? – kérdezte.

-         Igen. Nem tudnék itt maradni. Állandóan lelkiismeret furdalásom lenne és nem tudnék Tom szemébe nézni. Nekem ez nem megy. Tudom, hogy megvet, amiért gyáván elmenekülök, de ez van. Amúgy miért jöttél? – én.

-         Reméltem, hogy meg tudlak győzni, hogy maradj. – Georg.

-         Hát nem fog sikerülni. – én.

-         Szerintem igen. – Georg.

-         És hogy? – én.

-         Itt van Bill és Gustav is. – Georg.

-         Aha. Na hello. – Én és elindultam beszállni. Amikor elém ugrottak a fiúk.

-         Hello! Örültem a találkozásnak. Hello! – és kikerültem őket.

-         Várj már Lya!  - jött oda Bill.

-         Nem fogok itt maradni. Tudom, hogy szeretnétek, de nem. Sajnálom. Lehet, hogy egyszer még összefutunk valahol és akkor talán már elfelejti mindenki ezt az egészet.

-         Miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet?

-         Mi van? Én csinálok belőle nagy ügyet? Veszekedtünk Tommal, elrohant, valami barom meg elütötte a szemem láttára. Lerohantam és azt hittem, hogy meghal vagy valami komolyabb baja lesz. Végülis ez nem olyan nagy ügy. – kiabáltam, amire már mindenki minket nézett.

-         Jó, de nem lett semmi baja. Pár karcolás meg seb. Ennyi az egész. – Bill.

-         El se hiszem, hogy pont te mondod ezt. Azt hittem valamennyivel jobban aggódsz a tesódért, de úgy látszik félre ismertelek. – én.

-         Nem is mertél félre. Amikor megtudtam, hogy mi történt, rögtön rohantam be a kórházba. De most, hogy tudom ennyi az egész, nem nagyon aggódok.

-         Bocs, de megy a gépem. Sziasztok! – és végleg elmentem.

Otthon már vártak. A suliba is visszamentem, de páran nehezteltek rám. A legtöbb csaj persze arra volt kíváncsi, hogy mi volt a TH-val. Páran még meg is fenyegettek, de nem nagyon érdekelt. Helgával szinte mindennap beszéltem telefonon. A baráti társaság ugyanaz maradt, csak Helga nélkül. Visszatértem az eredeti életemhez.