Fél év telt el azóta, hogy Tomot otthagytam a kórházban és visszajöttem Berlinbe. Mikor hazaérkeztem több napig csak sírtam és ki sem mozdultam a szobámból. Tudtam, hogy eleinte nehéz lesz, de én döntöttem így és ez ezzel jár. El kell felejtenem mindent, ami történt. Persze Billékkel tartottam a kapcsolatot telefonon meg e-mailen. A karácsonyom is elég szomorkásan telt, de megpróbáltam legalább akkor kiverni a fejemből ezt az egészet. Szilveszterkor kivételesen nem mentem buliba, hanem otthon maradtam. Lassan a suli is elkezdődött és visszaszoktam a szokásos életemhez. A fiúkra barátként tekintettem. Gustavval szinte mindennap beszéltem és úgy gondolom nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Mindent megosztottam vele és próbált tanácsokkal ellátni és ez fordítva is igaz. Georggal igazából nem sok mindenről tudtunk beszélgetni. Bill pedig… hát vele nehéz volt. Mindig kérdezgettem tőle, hogy mi van Tommal, amikor kiengedték akart velem beszélni, de én nem akartam vele. Egy idő után már nem is próbálkozott. Billel is hasonló barátság alakult ki a Gustavéhoz. A suliban kérdezgették, hogy mi volt meg hogy volt, de sose válaszoltam nekik részletesen csak 1-2 mondatban. A baráti társaságom megmaradt. Továbbra is egy csomót lógtunk együtt és mindenféle hülyeséget csináltunk. És elérkezett az évvége. A bizonyítványom egész jó lett és végre kitört a nyári szünet.

Otthon voltam, e-maileket írogattam, amikor megcsörrent a telefonom.

-         Szia! Mizu? – köszöntöttem Billt.

-         Szia! Igazából semmi. Csak meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved eltölteni egy hetet Spanyolországban velünk?

-         Micsoda?

-         Az a helyzet, hogy jövő héten megyünk Spanyolországba és szeretnénk, ha velünk jönnél.

-         Nem is tudom. Tom mit fog hozzá szólni?

-         Ő vetette fel, hogy hívjunk el téged is.

-         Nem lesz ez egy kicsit fura?

-         Nem tudom. Szerintem gyere el és ha nem érzed jól magad, amit kizártnak tartok, akor hazajössz.

-         Oké. Mikor indulunk?

-         Holnap este.

-         Köszi, hogy ilyen hamar szóltatok. Alapból nem mennék, ha ilyen későn szólnak, de veletek kivételt teszek. J

-         Jó, bocs. Máskor előre szólok.

-         Oké, semmi baj. Akkor holnap találkozunk, hol is?

-         Berlinből indul a gép, szal a reptéren fél 8-kor.

-         Oké. Puszi. Szia.

-         Szia.

Szuper. Már csak anyuékat kell meggyőzni. Időközben a szüleim is elváltak, amit elég nehezen viseltem, de rájöttem, hogy jobb ez így mindenkinek.

-         Anyu! – szaladtam le a lépcsőn.

-         Mi az, kicsim?

-         Elmehetek Billékkel Spanyolországba?

-         Biztos, hogy jó ötlet ez? Azok után, ami történt…

-         Tudom, de szeretnék megint velük lenni. – néztem rá bociszemekkel.

-         Hát jó. Mikor indultok?

-         Holnap este fél 8-kor találkozunk a reptéren.

-         Akkor ezt apáddal is meg kell beszélned, mert jövő héten nála kéne lenned.

-         Tényleg! Át is megyek hozzá! – én. Nem lakott messze, mindössze 2 utcányira.

-         Vacsira érj haza!

-         Rendben. – és már csapódott is mögöttem az ajtó.

Átmentem apuhoz.

-         Apu! – kiáltottam, ahogy beléptem az ajtón.

-         Szia Lya! Miért jöttél?

-         Szeretnék kérni tőled valamit.

-         És mi lenne az?

-         Jövő héten elmehetnék a fiúkkal Spanyolországba?

-         Mit takar az, hogy „fiúk”?

-         Bill, Georg, Gustav és… Tom.

-         Biztos, hogy el akarsz menni?

-         Igen. Miért kérdezi ezt mindenki?

-         Semmi, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozni akarsz velük.

-         Már eltelt fél év.

-         Jó, ahogy gondolod.

-         Akkor elengedsz?

-         Igen.

-         Köszi, köszi. – ugrottam a nyakába.

-         Nem maradsz vacsira?

-         Maradhatok. Csak előtte felhívom anyut.

-         Rendben.

-         Szia anyu! Maradhatok vacsira? –Oké, köszi. – Akkor 8-9 körül megyek. Puszi. Szia.

Ezt is megbeszéltük. Apuval megvacsiztam, aztán még beszélgettünk egy kicsit és hazamentem.

Otthon összeírtam, hogy miket kell feltétlenül vinnem és mit kell még vennem. Reggel 9-kor keltem. Elkészültem és elmentem vásárolni. Vettem fürdőruhát meg még pár ruhát: szoknya, top, cipők stb.

7 körül készen lettem. Apu kivitt a reptérre, ahol már vártak a fiúk.

- Sziasztok! – köszöntem nekik. Mindenki kapott 2-2 puszit. Amikor Tomhoz értem nem tudtam, hogy mit csináljak, így őt is megpusziltam.

- Akkor megyünk? – kérdezte Bill.

- Aha. – válaszoltuk.

Beszálltunk. Én valami idegen pasas mellett ültem. Fél óra múlva Gustav jött oda, hogy cseréljek vele helyet, mert biztos jobban szeretnék Bill mellett ülni. Igaza volt. J

-         Na szia! – köszönt, ahogy elültem mellé.

-         Szia! Olyan rég dumáltunk. – nevettem. Tomék ott ültek mögöttünk, de nem vettem észre és Billnek se nagyon jutott eszébe.

-         Hogy vagy?

-         Szerinted? Nem kellett volna eljönnöm.

-         Miért? Eddig nem volt semmi baj.

-         Nem. Leszámítva, hogy totál zavarba jöttem, amikor megjöttünk, hogy most hogy kéne fogadnom Tomot. És a hét további része hogy fog telni? Nem fogunk beszélni egymással és mindig feszült lesz körülöttünk a légkör?

-         Nem kell, hogy így legyen. Szerintem meg kéne beszélnetek a dolgokat.

-         Mit beszéljek rajta? Cserbenhagytam, amikor szüksége lett volna rám, most utál és jogos is. De én döntöttem így és viselnem kell a következményeit.

-         Oké, te tudod. Ez esetben nincs több ötletem.

-         Akkor beszéljünk valami másról.

Nemsokára megérkeztünk és amikor felálltunk akkor tudatosult bennem, hogy Tom ott ültem mögöttem és valószínűleg mindent hallott. Megérkeztünk Madridba. Kiszálltunk és egy taxi várt ránk. Elmentünk a hotelbe. Végre megint a fiúkkal lehettem és nem érdekelt semmi más.