Kimerítette ez az egész nap, így gyorsan bedőltem az ágyba és hamar elaludtam. Billel voltam egy szobába, Georg, Gustav és Tom pedig egy másikban. A fiúk átmentek besézlgetni, hogy én tudjak nyugodtan aludni.

-         Na? – Georg Tom felé fordulva.

-         Mi na? – Tom értetlenül.

-         Lya! Nem rémlik? – világosította fel.

-         De. – sóhajtott egy nagyot. – Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna eljönnöm.

-         Ő is ezen filózott, hogy nem kéne jönnie miattad. – Bill.

-         Ja amúgy nagyok vagytok Bill! Hallottuk a beszélgetéseteket a repülőn. Ti direkt csináltátok vagy egyikőtök sem vette észre, hogy mögöttetek ültünk? – Georg.

-         Mi van? Milyen beszélgetés? – Bill.

-         Amikor azt kérdezted Lyától, hogy hogy viseli ezt az egész Tomos ügyet. – Tom.

-         Basszus! Ti azt hallottátok? – esett le neki.

-         Igen. – vágta rá Georg és Tom.

-         Oké, hú. Ezt nehéz lesz beadagolnom neki. – Bill.

-         Szerintem nem kell. Mikor leszálltunk látszott rajta, hogy rájött. – Georg.

-         És akkor most mi lesz veletek, Tom? – Gustav.

-         Nem tudom. Miután otthagyott nagyon haragudtam rá, de közben szerettem is. Azt hittem ez elmúlt, de nem. Amikor megláttam ismét megmozdult bennem valami. Lehet, hogy csak egy kis fellángolás. De akkor se tudom megérteni, hogy miért nem maradt velem? Miért kellett elmennie? Hiszen egyértelmű, hogy nem az ő hibája volt.

-         Bill tuti, hogy tudja. – nézett rá Georg.

-         Miért tudnám? – Bill.

-         Ti jóban vagytok, neked mindent elmond. – Tom.

-         Azt mondta, hogy szerinte az ő hibája volt és mindenkinek jobb lesz, ha ő elmegy. Persze mondta, hogy majd tartjuk a kapcsolatot meg minden. Amikor beszéltem vele folyton érdeklődött, hogy hogy van Tom meg mi van veletek. Próbáltam visszahívni hozzánk, de azt mondta, nem tudna Tom szemébe nézni ezek után. Amikor ez szóba került egy csomószor sírt.

-         De hát nem az ő hibája volt. Ez baleset volt! – Tom.

-         Mondhatod neki, de nem hiszem, hogy olyan könnyen fel fogja fogni. – Gustav.

-         Akkor most miért jött el? – Tom.

-         Nem tudom. Eleinte nem akart, de aztán mondtuk, hogy nem lesz semmi gond. Végülis miért ne? Gondolj bele! Fél év telt el. Már biztos megemésztette.

-         Lehet.

-         Sziasztok! – léptem be 2 ásítás között. – Mit csináltok?

-         Csak dumálunk erről-arról. – Georg.

-         Aha, az tök jó lehet. – én. – Mi lesz a program a következő hétre?

-         Hát igazából van egy meglepetésünk számodra! – ugrott fel Bill.

-         És mi lenne az? – én.

-         Nem egy hetet töltünk itt, hanem kettőt. – Gustav.

-         Az tök jó. És az elején én miért nem tudhattam erről?

-         Csak. – Bill.

-         Oké. Na én megyek vissza aludni. Jó éjt! Sziasztok! – és már léptem is ki az ajtón. Tom rám se nézett csak a földet nézte. Én ezt nem fogom bírni. Legszívesebben mindig vele lennék. Nekitámaszkodtam háttal az ajtónak és leültem. Csak néztem előre és gondolkodtam. Mit lehet ilyenkor tenni? Haragszik még? És mi lett volna, ha nem jövök el és ott maradok? Vagy ha beszélek vele az elmúlt fél év alatt? Változtatott volna valamin? Ezeken a kérdéseken töprengtem, amikor nyílt az ajtó és Tom botlott belém.

-         Bocsi! – és felálltam.

-         Semmi gond! – és bezárta az ajtót.

-         Akkor én….izé…megyek. – és indultam a szobám felé.

-         Várj Lya! – jött utánam.

-         Mi az? – fordultam felé.

-         Beszéljük meg!

-         Mit? – tettem a hülyét.

-         Ezt az egészet. Ez így nem fog menni. Két hetet együtt fogunk tölteni és mindig kerülni fogjuk egymást?

-         Nem rossz ötlet.

-         De most komolyan!

-         Oké, beszéljünk. De csak akkor, ha nem nekem kell kezdeni. – mosolyogtam.

-         Jó, kezdem én.

-         Nem jössz be? Vagy a folyosón akarod?

-         Nem.

Bementünk. Én leültem az ágyamra ő pedig mellém.

-         Na mondd! – én.

-         Oké. Hú. Nem tudom, hol kezdjem.

-         Te vállaltad, hogy kezded.

-         Cseréljünk!

-         Na jó. Szóval bocsi, hogy otthagytalak a kórházban egyedül és gyávamódon elmenekültem, mikor szükséged lett volna rám. Azt is sajnálom, hogy akkor elküldtelek. Sőt még azt is, hogy hónapokig nem is hívtalak, hogy mi van veled meg hogy vagy. De lelkifurdalásom volt. Nem tudtam, hogy hogy viszonyulnál ehhez. Meghallgatnál és értelmesen tudnánk beszélni vagy leordítanád a fejem és soha többé nem akarnál látni. Tudom, hogy hülye dolog volt tőlem, amit tettem, de nem tudtam volna ott maradni. Ráadásul gondolom hallottad azt is, amit a gépen beszéltünk Billel. Hogy nem vettem észre, hogy ott ülsz mögöttem?

-         Oké, akkor én folytatom. Nagyon mérges voltam rád, amiért elmentél. Tulajdonképpen még most se nagyon értem, hogy miért tetted, hiszen nem miattad történt.

-         Tudom. Eleinte azt hittem, de aztán rájöttem, hogy azért menekültem el, mert szerettelek és tudtam, hogy úgyis meg fogok neked bocsátani és te megint fájdalmat fogsz okozni és a könnyebb utat választottam.

-         Csak szerettél?

Itt megtorpantam. Mi az, hogy csak szerettem. Még most is szeretem. Nem tudtam mit válaszolni.

-         Lya! Csak szerettél? – kérdezte megint.

-         Ööö… elég későre jár. Nem kéne menned?

-         Nem. Kérlek válaszolj!

-         Igen.

-         Tehát most már nem szeretsz? – nézett szomorúan.

-         Nem tudom. egyik pillanatban úgy érzem igen, aztán meg hogy nem.

-         Értem. És akkor most mi legyen?

-         Te még szeretsz?

-         Amíg nem láttalak azt hittem, kiábrándultam belőled. De amikor ma este ott álltál a reptéren valami megmozdult bennem.

-         És mi? Fellángolás?

-         Nem tudom. Vagy az vagy a régi szerelem.

-         És nem tudod eldönteni?

-         Nem.

-         Ezt már végképp nem értem. Szerintem próbáljunk meg barátok maradni és aztán meglátjuk, mi lesz.

-         Rendben. Akkor én megyek.

-         Jó, rendben.

-         Jó éjt!

-         Neked is.

Kiment. Akkor most tényleg csak barátok leszünk? Tényleg megpróbáljuk? Pedig annyira szeretem. Annyira szeretném megcsókolni, megölelni és kézenfogva járni vele. Lehet, hogy még egyszer összejövünk vagy már csak a barátság maradt meg nekünk? Ezeken a kérdéseken gondolkodtam, amikor elnyomott az álom.

Reggel 8-kor keltem. Bill ott feküdt az ágyán betakarózva. Olyan édes volt. Elkészültem és lementem kajálni valamit. Kértem salátát és leültem megenni. Odajött hozzám egy srác.

-         Szia! – köszönt.

-         Szia!

-         Vársz valakit?

-         Nem, ülj le nyugodtan.

-         Oké. Jason vagyok.

-         Lya. – kezet fogtunk.

-         Ez valami becenév?

-         Igen. Amúgy Kornéliának hívnak.

-         Aha, értem. Gondolom csak nyaralni jöttél ide.

-         Jól gondolod. Te is?

-         Igen. Angliából jöttem.

-         Én Németországból négy barátommal. Te egyedül vagy itt?

-         Haverokkal. Hárman vagyunk. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hány éves vagy?

-         17 leszek júliusban.

-         Oké.

-         Akkor neked is el kéne árulnod a korod. – mosolyogtam.

-         18 múltam.

-         Aha, értem. – végeztem a salátával. – Akkor én most megyek vissza a szobámba. Remélem még találkozunk.

-         Hányas szobában vagy?

-         212-es.

-         Akkor még találkozunk.

-         Szia!

-         Szia!

Felmentem és benyitottam a fiúkhoz. Gustav már ébren volt.

-         Jó reggelt! – köszönt.

-         Neked is.

-         Hol voltál?

-         Lementem kajálni, ott találkoztam egy sráccal most pedig itt vagyok.

-         Milyen sráccal?

-         Jasonnek hívják, Angliából jött, 18, tök jól néz ki és kedves is. Legalábbis ezt vontam le a beszélgetésünkből.

-         Lesz randi?

-         Lehet. Nem tudom.

-         Hát nem tudom mit lehet ilyenkor mondani. Sok sikert! J

-         Köszi! Mára mi a program?

-         Gondolom városnézés meg buli. Ja és készülj, mert holnap megyünk Barcelonába.

-         Az tök jó. Remélem sokáig maradunk.

-         Szombat reggelig.

-         Oké. A következő állomásokról majd később tájékoztattok. J

-         Mi ez a hangzavar? – kel ki álmosan az ágyából Tom.

-         Szerinted én hangos vagyok? – én.

-         Nem. Gustavval együtt vagytok hangosak. – nevet.

-         Ki hangos kivel? – szól ki a takarója alól Georg.

-         Lya és Gustav. – Tom.

-         Ez most komoly? Itt csinálják? – ült fel.

-         Hülye! – de már én is  nevettem. – Csak feljöttem megkérdezni, hogy mi a mai program.

-         Miért? Lent voltál? – Tom.

-         Igen, képzeld el. Kajáltam.

-         Te tényleg egyedül kajáltál? Felkelthetted volna valamelyikünket. Nem jó egyedül enni. – Georg.

-         Köszönöm a tanácsot Georg, majd ha nem fogtok olyan hangosan horkolni, hogy az egész szálloda hallja talán elgondolkozok rajta.

-         Hehehe! – Tom.

-         Na jó, én mentem is. Sziasztok! – és kimentem.