Átmentünk az öltözőbe. Ugyanolyan volt, mint Tomé, csak itt nagyobb rend uralkodott. Hát igen, ki gondolta volna, ugye? Leültem egy székre, ő pedig leguggolt elém.

-          Oké, szóval akkor elmondom, hogy mi a helyzet. – hosszú csend után egy „most mi van?” pillantást vetettem rá.

-          Na jó, nekem ez nem megy. – szólalt meg végre.

-          Mi a baj?

-          Félek a következményektől.

-          És így jobb? Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. Nem kell félned, nem lesz semmi gond.

-          Belédszerettem. – mondta halkan és sóhajtott egyet. Alig jutottam szóhoz. Nem tudom ilyenkor mit kell mondani. Tomnak majdnem elmondtam, hogy szeretem, erre Bill szerelmet vall nekem.

-          Hűha! Ezt fel kell dolgoznom. Most mi lesz?

-          Nem tudom, de már rosszul éreztem magam, hogy másfél hónapja titkolóznom kellett.

-          Oké. Még mindig érvényes, hogy számíthatsz rám, de most nem tudom, mit tegyünk. Ezen el kell gondolkodnom. – álltam fel és kimentem a szobából.

Láttam Bill arcán a félelmet, a szomorúságot és a csalódottságot. Kimentem a stadionból. Volt a közelben egy park, mellette pedig egy folyó, amit egy szép, újépítésű fahíd ívelt át. Elsétáltam odáig és megálltam a híd közepén. Nekitámaszkodtam a híd szélének és úgy néztem a folyót. Semmi nem érdekelt, csak bámultam a vizet és közbe folyamatosan járt az agyam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Szeretem Tomot, de Billt is. Csak másképp. Ráadásul ezt nem lehet úgy átvészelni, ha folyton a közelében vagyok. Eltűnni vagy elmenni pedig nem akarok. Még egyszer nem. Bárcsak tudnám, mit kell ilyenkor tenni.

-          Na? – nyitott be Gustav Billhez, aki a helyemen ült és arcát a kezébe temette.

-          Elment. – mondta halkan.

-          Hova?

-          Nem tudom, azt mondta, gondolkodnia kell, de még mindig számíthatok rá.

-          Akkor nem fogadta olyan rosszul.

-          Annyira nem. Csak Tomtól félek.

-          Sziasztok? Lya nincs itt? – nyitott be Tom.

-          Nincs. – válaszolt Bill.

-          Mi a baj?

-          Semmi. – Gustav.

-          Aha, persze. Tudom, hogy van valami. Bill, nem szoktál ilyen lenni. Valami csaj? – vigyorgott.

-          Úgy is lehet mondani.

-          Ki az? Ismerem? Hogy néz ki? Minden tudni akarok róla. – zárta be az ajtót és nekidőlt.

-          Ismered. Túl jól. Beleszerettem, elmondtam neki, elment. Ennyi. – foglalta össze.

-          Csak nem…? – kezdett bele pár másodperc után.

-          De. Lya. – Gustav.

-          Mi ez a csoportosulás? – nyitott be Georg és meglökte Tomot, aki rögtön ki is ment az ajtón. – Ennek mi baja van?

Georg is megtudta a nagy titkot, de különösebb hozzáfűznivalója nem volt. Eközben én még mindig a hídon álltam a folyót bámulva. Nem tudtam gondolkodni. Csak a régi szép emlékeket idéztem fel. Amikor még mindenki boldog volt és nem kellet azon agyalni, hogy mi legyen a Billel való kapcsolatommal. Tom kirohant a stadionból és a park felé vette az irányt majd onnan nézett engem. Bill az öltözőjében gubbasztott, Gustav a stadion egyik ülőhelyén, Georg pedig a színpadon. Nem gondoltam volna, hogy ez mindenkire ilyen hatással lesz. Én csak álltam a hídon és vártam. Hogy mire? Nem tudom. Arra, hogy ez megoldódjon magától és minden a régi legyen. Arra, hogy valaki feltalálja az időutazást, visszamenjek és megváltoztassam ezt az egészet. Arra, hogy Tom jöjjön oda hozzám, nyugtasson meg és álljon elő valami megoldással. Semmi nem történt. Végül fél óra múlva megláttam Tomot ahogy felém jön.

-          Beszélnünk kell. – mondta.

-          Szerintem is.

-          Először is utálni fogom magam azért, amir kérni fogok, de nincs választásom. Tudnod kell, hogy te vagy az egyetlen lány, akit ennyire tudtam szeretni. De mindenkinek az lenne a legjobb, ha…

-          Ha?

-          Ha elmennél. – na ettől totál kiakadtam. Semmit nem tudtam szólni.

-          Na? – kérdezte hosszú csend után.

-          Én is gondoltam erre, de azt hittem meg lehet oldani máshogyan. Ezek szerint nem.

-          Nem.

-          Hát akkor ennyi volt. Még jó, hogy Berlinben vagyunk. Nem kell sokat cuccolnom. – próbáltam oldani a hangulatot, de láttam Tom-on, hogy nem ezt akarja.

-          Akkor én visszamegyek a hotelbe összepakolni. – elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.

-          Ne vigyünk el?

-          Nem kell, hívok taxit. – 10 perc múlva már ott is volt a taxim.

Egész úton sírtam, még a hotelben is pakolás közben.

-          Hova mész? – rontott be Bill a szobámba.

-          Ez nem ilyen egyszerű… - kezdtem bele.

-          Akkor egyszerűsítsd le!

-          Tommal arra jutottunk, hogy jobb, ha elmegyek…örökre.

-          A francba is! Ezt nem teheted, Lya!

-          Bell, ne nehezítsd meg!

-          Te nehezíted meg! Miattam nem kell ezt tenned. Kibírom. Nem akarlak elveszíteni.

-          Nem. Ha maradnék, mindennap összefutnánk és te totál kikészülnél.

-          Akkor én megyek el!

-          Nem Bill! – kiabáltam. – Itt maradsz!

-          Nem!

-          De igen! Itt van a banda, az egész életed. Én csak egy olyan lány vagyok, aki bekavart nektek. Tényleg jobb, ha elmegyek.

Összeszedtem a cuccaim és elindultam az ajtó felé, amikor Bill megfogta a csuklóm.

-          Engedj el. – mondtam halkan.

-          Nem mehetsz el.

-          De igen. És el is fogok. – nem tudtam tovább vissztartani a könnyeimet. Bill magához húzott és átölelt.