-          Szerinted tudom? – kérdeztem gúnyosan.

-          Jó, bocs. De akkor most mit csináljunk? – Tom.

-          Először kérdezzük meg a hotelben, hogy nem látták-e? – Gustav.

-          Minden szobán menjünk végig? – Georg.

-          Nem. Csak pincéreket, recepcióst, biztonsági őröket ilyenek.

-          És ha nem látták? – én.

-          Akkor felhívjuk a kórházakat és szétnézünk a környéken.

-          Amúgy okoskáim, a mobilját már próbáltátok?

-          Nem. – vágtuk rá egyszerre.

-          Ki van kapcsolva. – mondta Tom a sikertelen próbálkozás után.

-          Akkor menjünk. – én.

-          Váljunk szét! – állt elő az ötlettel Georg, miután kiléptünk a folyosóra.

-          Oké. Akkor én megyek Georggal, ti pedig együtt. – utalt ezzel rám és Tomra. – Fél óra múlva itt találkozunk.

Tommal lementünk a recepcióra, a biztonságiakat is megkérdeztük meg még pár embert, aki arra járt.

-          Hát ez tök jó. Senki nem tud semmit. – mondtam, mikor már felfelé baktattunk a lépcsőn.

-          Aha. – Tom unottan.

-          Tudom, hogy ez most nem ide tartozik, de ha ennek vége, szeretnék veled beszélni.

-          Miről?

-          Majd megtudod.

Felértünk és Gustavék már ott vártak minket.

-          Semmi. – mondtam.

-          Nálunk se. – Georg.

-          Jönnek a kórházak.

Szétváltunk megint, de most Gustav&Tom és Georg&én párosításban.

-          Na mond! – Gustav.

-          Azt akarja, ha megtaláltuk Billt, üljünk le beszélgetni.

-          De miről?

-          Szerinted? Mondtam, hogy szakítani akar.

-          Nem akar.

-          Honnan tudod?

-          Szeret téged és úgy gondolom, nem fogtok szakítani. Általa legalábbis biztos nem.

-          Kivételesen nem adok neked igazat.

Nálunk.

-          Nem hozták be ide ezt a srácot? – kérdeztem a portán, Bill képét mutogatva.

-          Az előbb jöttek a mentősök és egy hasonló kinézetű fiút hoztak be. Azt hiszem német.

-          Igen, ő lesz az. Hol van? Mi történt vele? Mikor? Jól van? – tettem fel a kérdéseket egymás után.

-          1.emelet 8-as szoba.

-          Köszönjük. – Georg.

Rohantunk fel a kórterembe.

-          Kit keresenek? – jött ki egy orvos a 8-as szobából.

-          Bill Kaulitz. – vágtam rá rögtön.

-          Iratokat nem találtunk nála, de a neve alapján ő lesz az.

-          Mi történt?

-          Egy járókelő hívott minket. Innen nem messze találtunk rá az utcán eszméletlenül. Valószínűleg megverték és kirabolták. Mondjuk az se éppen pozitív dolog, hogy ittas állapotban volt.

-          Bill ivott? – kérdeztem kerek szemekkel.

-          Úgy tűnik.

-          Bemehetünk hozzá? – Georg.

-          Igen.

-          Akkor menj te, én addig megkérdezem a többi szokásos dolgot. – Georg.

-          Oké.

Benyitottam és ott feküdt. Szeme alatt egy hatalmas monokli és mindenhol karcolások borítják.

-          Úristen! – tettem a kezem a szám elé.

-          Lya? – kérdezett vissza Bill.

Annyira erőtlen volt. Látszott rajta, hogy nehezen tud beszélni és mozogni. Rettenetesen sajnáltam.

-          Én vagyok. – mentem oda hozzá és megfogtam a kezét.

-          Miért jöttél?

-          Csssst! Ne beszélj! Még gyenge vagy!

-          Menj el! – mondta halkan.

-          Nem. Most nem vagy olyan helyzetben, hogy te mond meg nekem, mit tegyek. Maradok és kész!

-          Ne! Kérlek menj el! – szorította meg a kezem és szomorúan nézett rám.

-          Annyira zavar, hogy van valami bajod és nem mondod el. Inkább ellöksz magadtól! De így nem tudok segíteni.

-          Kérlek.

Bejött Georg.

-          Hiívtam Tomékat, 5 perc és itt lesznek. Kijönnél egy percre?

-          Persze.

-          Mi az? – kérdeztem miután már a folyosón voltunk.

-          Mi volt ez? Tudtommal te Tommal jársz.

-          Mi mi volt?

-          Hogy fogod a kezét meg ilyenek.

-          Nem tudom, mi baja van, de nem akarja elmondani és egyre jobban távolodik el tőlem. Nem tudom, mit tegyek. Olyan, mintha a bátyám lenne. Eddig mindent megbeszéltünk és most? Mi történt? Mióta Tommal megint együtt vagyunk, azóta ilyen. Amúgy mit mondott az orvos?

-          Azt mondta, hogy rosszabb is lehetne, de holnapután már kiengedik. A sebei pedig be fognak gyógyulni, csak idő kérdése. Cak egy gond van.

-          Mi az?

-          Hogy fogjuk ezt megmagyarázni az újságíróknak, sőt szerintem pár koncertet le is fogunk mondani.

-          Most csak erre tudsz gondolni?

-          Jó, igazad van. Nem ez a legfontosabb.

-          Sziasztok! – jött oda Tom és Gustav.

-          Hello! – köszötünk.

-          Na mi van? Bemehetünk? – Tom.

-          Igen. – mondtam, de mielőtt bementünk volna, elmeséltük nekik mindent, amit az orvos elmondott.

-          Bill! – rohant oda Tom az ágyához.

-          Tom. – mondta Bill ugyanolyan gyengén, mint amikor velem is beszélt.

-          Itt vagyok. Nem lesz semmi baj.

-          Menj el.

-          Mi?

-          Mi? – kérdeztem én is kikerekedett szemekkel.

-          Most csak a gyógyszerek beszélnek belőled.

-          Nem. Komolyan mondom. Menj el.

-          Bill, nem küldheted ki az ikertestvéred. – én.

-          De igen. Nem akarom, hogy itt legyen. És már téged is megkértelek, hogy ne gyere be.

-          De miért? – Tom.

-          Csak.

-          Bill. Ő a testvéred. – győzködtem tovább.

-          Tudom. De nem kell itt lennie.

-          De igen! És itt is leszek! – mondta Tom ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Nem. – erősködött tovább Bill, de nem volt valami meggyőző, mert a gyengesége miatt eléggé erőtlenül beszélt.

-          Bill. Gondolj az In die Nacht számotokra. Azt Tomnak írtad, pont azért, hogy milyen jó, hogy ő van neked. – győzködtem tovább.

Megenyhülni látszott, de már semmit sem szólt. Gustavval és Georggal kimentünk. A további két napban szinte mindig a kórházban voltunk és Bil kezdett egyre jobban lenni. Végül az orvos este kiengedte. Visszamentünk a hotelbe és mindenki elment aludni. Én csak arra tudtam gondolni, hogy Bill rosszul van. Mindenkit eltávolít maga mellől és hagyja, hogy a problémája megeméssze őt. Ez így nem lesz jó. – gondolkodtam el, de ezt az utolsó mondatot már sikerült hangosan kimondanom.

-          Mi nem lesz jó? – kérdezte Tom álmosan.

-          Beszélnünk kell.