Az elkövetkezendő 3 napban mindenki rengeteget dolgozott. Georg és Gustav be is jöttek, de annyira rohantam, hogy 5 percem volt rájuk, így megbeszéltük, hogy a divatbemutatón találkozunk. Szereztem nekik négy belépőkártyát, majd mentem a dolgomra. Kiválasztottuk a ruhákat, befejeztem az anyagok átnézését és kiválasztottam öt modellt. Aztán még le kellett mennem állásinterjúra, mert új stylelistokat keresünk. Abban megegyeztünk, hogy ha lesz elég időm én leszek az egyik. Végül elérkezett a péntek. 5-kor már szállingóztak be az emberek. Én még körbejártam az öltözőt, hogy mindenki rendben van-e. Hat előtt én is elfoglaltam a helyem és pontban hatkor elkezdődött. Minden rendben volt a mi csapatunkkal, majd jött egy másik cég. Azt hittem lefordulok a székről, amikor megláttam az egyik modelljüket. Bill volt! Hátranéztem és láttam, hogy csak a három fiú ült ott. Egész idő alatt ez kötött le. A bemutató után volt egy állófogadás, ahol találkoztam a srácokkal.

-           Szia! – jött oda Gustav és Georg.

-           Sziasztok! – köszöntem két-két puszival.

-           Na mi van veled? Mesélj! – Gustav.

-           Hosszú, majd egyszer, ha több idő lesz. Én már nagyon unom ezt a fogadást. Mondjuk az első 10 perc után le szoktam lépni…

-           Abban úgyis profi vagy! Hajrá! Van még két perced. – hallottam egy ismerős hangot.

Megfordultam és Bill állt velem szemben.

-           Szia! – köszöntem megszeppenten.

-           Mi lesz? Nem mész? Sokkal jobb lenne a hangulat. – mondta gúnyosan.

-           Bill, ezt nem kéne. – Georg.

-           Nem, hagyd csak. Igaza van. Majd beszélünk. – fordultam Georghoz és Gustavhoz. – Sziasztok!

Megfordultam, de nem tudtam Billt kikerülni, mert mindig elém állt.

-           Most mit akarsz? – kérdeztem.

-           Gyere! – fogta meg a kezem és elhúzott.

-           Hova megyünk? – kérdeztem, miután beültünk egy taxiba.

-           Valahova. – jött a tömör válasz. – Ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.

Negyed óra múlva egy kétszintes ház előtt szálltunk ki.

-           Hol vagyunk? – kérdeztem.

-           Itt lakunk a srácokkal.

-           Azt hittem, a banda megszűnt.

-           Igen. És?

-           Semmi, nem érdekes. Szóval ez a házatok. Tök szép.

-           Menjünk be. – mondta és elindult az ajtó felé.

Kinyitotta az ajtót, majd bement, én pedig követtem. Egy előszoba tárult elém. Bal oldalt egy lépcső vezetett a következő szintre. Jobb oldalon volt a konyha az étkezővel, egyenesen pedig a nappali. Valamint a lépcsőnél, ahogy balra fordultam volt egy korlát és alatta még egy szoba. A nappaliból nyílt egy ajtó a teraszra, onnan pedig a kertbe lehetett kimenni. Bill a konyhapulthoz ment.

-           Mit kérsz inni?

-           Egy pohár narancslevet.

Töltött két pohár narancslevet, az egyiket a kezembe nyomta, majd leültünk a kanapéra.

-           Oké, én ezt nem értem. – mondtam.

-           Mit?

-           Az állófogadáson leordítod a fejem, aztán elhozol ide és tök normálisan viselkedsz.

-           Még mindig haragszom rád, mert elmentél. Egy legjobb barátot veszítettem el akkor. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni. Nagyon rossz volt. Kerestünk téged apudnál, gondolom tudtál róla, és semmit nem mondott. Ráadásul az is szarul esett, hogy egy levélben köszöntél el. Aztán 2-3 éve voltunk utoljára apudnál és aztán feladtuk. Meg előtte is egyre ritkábban jártunk. Lehet, hogy elfogadtuk, hogy úgyse fogunk többet találkozni vagy nem tudom, miért. És aztán egyik este jön Georg, hogy találkozott veled. És még be is akart menni hozzád. Na akkor totál kiakadtam. Újra bennem volt az a harag, amit akkor okoztál. Hogy csakúgy faképnél hagytál minket. Most pedig azért hoztalak ide, hogy mindent elmondj és meghallgass engem is, hogy milyen érzés volt, miután elmentél.

-           Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz volt nektek. Úgy gondoltam, hogy pár nap vagy hét alatt túllesztek rajta és mindenki elfelejt mindent. Eleinte nagyon hiányoztatok. Főleg a beszélgetéseink. Senki nem értett meg annyira, mint te. Utána befejeztem a gimit és egyetemre mentem. Mindennap tanultam vagy segítettem a húgomnak vagy csináltam valamit, hogy ne kelljen rátok gondolnom. Majd találkoztam Matt-tel. Fél évig jártunk, aztán baráti viszonyban voltunk és végül szinte legjobb barátok lettünk. Most pedig ott tartok, hogy egy cégnél részlegvezető vagyok. Amikor megláttam Georg-ot, tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz ez a beszélgetés. Inkább tőled féltem, hogy mit fogsz szólni, hogy fogsz viselkedni és szóba fogsz-e állni velem egyáltalán. Tudom, hogy megbántottalak titeket, de még most is úgy gondolom, hogy ez volt a helyes lépés. Elkerülhetetlen lesz a találkozás, mert gondolom Gustav és Georg be fognak jönni hozzám. Mondjuk tőlük személyesen köszöntem el és szerintem nem olyan mérgesek rám, mint te vagy Tom. De szerintem megpróbálhatnánk újra ezt a kapcsolatot. Mármint, hogy barátok lehetnénk vagy valami hasonló. Én szerettem veletek lenni és tudom, hogy ezt a hét évet semmi nem hozza vissza, de folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk vagy újrakezdhetnénk. Tudom, hogy furcsa ezt pont tőlem hallani, hiszen én mentem el, de eltelt egy kis idő.

-           Oké, én elhiszem, hogy neked is nehéz volt. De miért kellett minket otthagyni? Meg tudtuk volna oldani.

-           Nem biztos. Neked akartam jót, hogy könnyebb legyen kiszeretni belőlem. Amúgy meg szerintem egyszer úgyis véget ért volna. Most pedig újra találkoztunk és szerintem ez így jó, ahogy van.

-           Te nem bántad meg?

-           Nem igazán.

-           Oké, tegyük fel, hogy túllépek ezen a dolgon. És akkor mi lesz? Újra találkozni fogunk vagy mi?

-           Nem tudom, Bill. Szerintem lehetnénk megint barátok, de még Tommal nem beszéltem. Vele is kéne. De akkor most mi van? Haragszol még rám?

-           Igen. Egy kicsit, de szerintem ez enyhülni fog, ha mostanában össze fogunk futni. Nehéz lesz egy ideig megszokni, hogy újra itt vagy, vagy itt leszel, de szerintem menni fog.

-           Akkor jó.

-           Hello! – hallottam Tom hangját az előszobából. – Bill, itt vagy?

-           Hagyd. Csak menjünk fel. – suttogott egy csaj.

-           Mindjárt.

-           Itt vagyok. – ment ki Bill az előszobába.

-           Oké. És megtennél egy szívességet? – Tom.

-           Itt sem vagyok. Csak a nappaliban maradt a telefonom. – jött vissza Bill.

-           El kell tűnnöd. – suttogta.

-           És mégis hogy?

-           Mássz ki az ablakon.

-           Akkora ötleteid vannak. – mondtam gúnyosan. – Jól van, megyek.

Kinyitotta az ablakot, én pedig kimásztam rajta.

-           Bill!

-           Mi az?

-           Ott maradt a telefonom az asztalon.

-           Majd kiviszem.

-           Akkor megyek. – ment ki a nappaliból Bill.

-           Hello! – köszönt Tom és a csaj.

-           Sziasztok! – zárta be magam mögött a bejárati ajtót.

-           Bill!

-           Még egyben vagy?

-           Aha, szerencsére.

-           Na bocs, de szerintem, ha Tom megtudta volna, hogy itt vagy, kiverte volna a balhét és erre volt a legkevésbé szükségem.

-           Oké, megértem. Nem kell magyarázkodnod.

-           Most hova menjünk? Megünnepelhetnénk a barátságunk újrakezdését vagy folytatását.

-           Akkor barátok leszünk? - mosolyogtam.

-           Igen. – mosolygott vissza.