32.rész – A boríték
-          Ez hülyeség! – Georg.
-          Mi hülyeség? – jött le Tom a lépcsőn.
-          Á, semmi. Nem érdekes. – legyintettem.
-          Oké. – ült le közénk.
-          Na és mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
-          Nem tudom. maradjunk itt vagy menjünk el valahova? – Gustav.
-          Nekem mindegy. De szerintem maradjunk. – mondtam.
-          Oké, akkor maradjunk. – Bill.
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán Tom hozott be sört meg feleseket.
-          Lya, beszélhetnénk? – Georg.
-          Persze.
-          Gyere! – húzott fel a lépcsőn.
-          Mi az? – kérdeztem, mikor a folyosó végére értünk.
-          Nézzük meg a fotóalbumot.
-          Mi? De ez hülyeség! Mármint kíváncsi vagyok rá meg minden, de szerinted mit fog szólni hozzá Tom, ha megtudja?
-          Nem tudja meg! – nyitotta ki a szobája ajtaját.
-          Tessék! Nincs itt! – néztem az ágyára. – Menjünk!
-          Nem. Várj! Itt van! – mutatott az asztalra. Ott hevert a fotóalbum kinyitva a mi képeinknél.
-          Igazatok volt! Még mindig vezeti!
-          Vagy csak meglátta az ágyon és belenézett. Menjünk már!
-          Egy perc. – az album végére lapozott, ahol már egy boríték volt.
-          Georg!
-          Ne már! Ne mondd, hogy nem vagy kíváncsi, mi van benne!
-          De kíváncsi vagyok! Csak nem fogok belenyúlkálni a cuccaiba.
-          Ezt azelőtt kellett volna eldöntened, mielőtt megnézted a képeket. Már benne vagy.
-          Nem, nem vagyok benne. Menjünk már vissza! Ezek a személyes cuccai, nem nézheted meg, ha nem akarja.
-          Oké, akkor menj vissza és találj ki valamit, de én maradok.
-          Jó. De ha lebuksz, engem bele ne merj keverni!
Kimentem a folyosóra, majd nekitámaszkodtam az ajtónak. Pár perc múlva összeszedtem magam és lementem a fiúkhoz. Volt hangulat. Már táncoltak meg minden. Billt se láttam még így meg Gustavot sem. Meg még hívtak kb. 15-20 embert. Egész jó rögtönzött házibuli lett belőle.
-          Na? Miről beszéltetek? – kérdezte Tom.
-          Semmiről.
-          Arról itt is lehetett volna.
-          Komolyan, nem lényeges.
-          És hova tűnt Georg?
-          Nem tudom, azt mondta, majd jön.
-          Oké, akkor felmegyek és lerángatom.
-          Ne!
-          Mi?
-          Mármint, úgyis le fog jönni, nem mindegy, hogy most vagy 2 perc múlva? Gyere, táncoljunk! – húztam oda a „táncparkettre”.
Mivel én még nem ittam, egész józan voltam, de Tom már nem annyira. Kezdett beindulni és már úgy táncoltunk, mintha akarnánk egymástól valamit.
-          Kimegyek inni. – súgtam oda neki.
-          Oké, én is megyek.
Kimentünk a konyhába.
-          Na milyen az este? – kérdezte, miközben kibontott egy doboz sört.
-          Egész jó. – hazudtam.
Mondjuk jól éreztem magam, de nem tudtam, hogy mit akar Tom és hogy meddig kell távol tartanom az emelettől. Ezektől eltekintve tök jól elvoltam és még azt is mondtam volna, hogy ez az egyik legjobb házibuli, amin valaha voltam.
-          Ittál már valamit?
-          Még nem, de nem is nagyon akarok. – mosolyogtam.
-          Oké, te tudod. Amúgy mit gondolsz kettőnkről? – jött közelebb.
-          Hogy érted?
-          Hát a mostani helyzetünkről. Szerinted össze fogunk még jönni?
-          Hát… -  megcsókolt.
Tudtam, hogy ez lesz. De én már egyszer ezt lezártam magamban és szerintem ő is. Lehet, hogy csak a napi szex kell neki. Évek óta nem találkoztunk és most pár nap után megint érzem azt a fura érzést, amikor megcsókol.
-          Hűha! – lépett be Georg, kezében egy lappal.
-          Ööö…mennem kell. – felkaptam a táskám és kirohantam az ajtón.
-          Mi volt ez? – kérdezte Georg, miután eltűntem.
-          Megcsókoltam. Mi az a papír?
-          Ja, semmi. – összehajtotta és a zsebébe rakta.
-          Oké. Szerintem én felmegyek aludni.
-          Nem várod meg a buli végét? Mi van veled?
-          Semmi, egyszerűen csak fáradt vagyok. Egész délután Lyának segítettem és elfáradtam.
Felment a szobájába, ledőlt az ágyába és rögtön el is aludt.
Gyorsan hazahajtottam és én is nagyon hamar elaludtam. Már csak azért is, hogy ne kelljen az estére gondolnom. Másnap reggel a telefonomra keltem. Bill hívott.
-          Neked is jó reggelt! – szóltam bele kómásan.
-          Felkeltettelek?
-          Aha. Mennyi az idő?
-          11 lesz.
-          Oké. És miért hívtál?
-          Át kell jönnöd. Most.
-          Felkeltettél, hogy menjek át valami kis dolog miatt?
-          Kis dolog? Ez a lehető legnagyobb dolog!
-          Na jó, szerintem sejtem, de most akkor sincs kedvem megint végighallgatni.
-          Te miről beszélsz? Már mindhárman tudjuk, csak te nem.
-          Mit?
-          Georg kutatott Tom szobájában és talált 1-2 érdekes dolgot.
-          Oké, negyed óra múlva ott vagyok.
Gyorsan felvettem mindent, ami a kezem ügyébe került, majd elindultam.
-          Mi volt az a nagyon sürgős dolog, amiért fel kellett kelnem? – kérdeztem, miután Bill beengedett.
-          Nem változtál sokat. – Gustav.
-          Ezt hogy érted?
-          Még mindig egy óra kell, hogy magadhoz térj, ha felkeltenek. – Gustav.
-          Nagyon vicces. Rátérhetnénk a lényegre?
-          Miért? Szerintem már úgyse fogsz visszaaludni. – húzott tovább Georg.
-          Oké, igazad van. De van így is elég dolgom. Sziasztok! – vettem célba az ajtót.
-          Jó, oké. Gyere, ülj le!
-          Tegnap miután lementél, megnéztem a borítékot. Volt benne egy kép rólatok, szerintem az egyik legjobb és a hátuljára volt írva, hogy „Örökkön örökké, csak te és én”.
-          Most komolyan Tomról beszélünk? Mármint nem gondoltam volna, hogy ennyire…
-          …érzelmes? – Bill.
-          Aha. Ez inkább rád illene.
-          Kösz.
-          Jó, bocs. Igen, és?
-          Aztán volt benne egy gyűrű is.
-          És a lista? – tettem úgy, mintha nem érdekelne, amit mondott.
Pedig nagyon is érdekelt.
-          Te figyeltél arra, amit mondtam?
-          Igen. De lehet, hogy nem is nekem szánta, csak valahogy belekerült.
-          A boríték csak veled volt kapcsolatos. Szerinted mennyi az esély, hogy véletlenül beletesz egy gyűrűt? – Gustav.
-          Lehet, hogy egy csomó csajról van ilyen borítékja és véletlenül az enyémbe rakta.
-          Ezt a hülyeséget még te sem hiszed el! – Bill.
-          Amúgy hol van?
-          Még alszik. – Georg.
-          Oké. Szóval térjünk vissza a listára.
-          Ja, csak egy sima bevásárlólista volt.
-          Na persze.
-          Mivel a gyűrűre így reagáltál, most miért mondjuk el, mi áll azon a papíron? – Gustav.
-          Miért? Hogy kellett volna reagálnom?
-          Nem tudom. de nem így.
-          Na jó. Itt van a lista. – Georg.
-          Ez volt az a papír, ami tegnap nálad volt, amikor…?
-          Amikor? – Bill.
-          Amikor lejöttél? – mentettem, amit még lehetett.
-          Igen.
-          Ja, jut eszembe. Hova tűntél tegnap este olyan hirtelen? – Gustav.
-          Fáradt voltam és elmentem. Bocs, hogy elfelejtettem elköszönni.
-          Semmi gond.
Szétnyitottam a lapot, amit Georg adott ide.
-          Mielőtt megnézem egy kérdés.
-          Mondd csak!
-          Ez az eredeti?
-          Aha.
-          Te ennyire hülye vagy? Mi lesz, ha észreveszi, hogy eltűnt?
-          Basszus!
-          Már tegnap mondtam, hogy ez nem jó ötlet.
-          Majd visszacsempésszük és azt fogja hinni, hogy elpakolta valahova. Vagy csak nem vette észre.
-          Hello! – jött le kómásan Tom a lépcsőn.
-          Hello! – köszöntünk kórusban és felálltunk, mintha valami rosszat csináltunk volna.
-          Mi van itt?
-          Gyülekező. – Gustav.
-          Oké. Kávét?
-          Már ittunk. – Georg.
Mindenki csak állt csendben és nézte, ahogy Tom kávét csinál.
-          Mi van? – kérdezte.
-          Semmi.
-          Aha. Miért néz mindenki engem? Oké, hogy Lya engem néz, mert egy szál boxerban vagyok és nyilván megkívánt. De ti is?
-          Hehe. Nagyon vicces. – Bill.
-          Na? Mikor mondjátok el? A tegnap estéről van szó? Hogy megcsókoltam Lyát?
-          Mi? – kerekedtek ki Gustav és Bill szemei.
Én egy „meghalsz” pillantást vetettem Tomra.
-          Mikor akartátok elmondani? – Bill.
-          Én azt hittem, tudjátok. Amikor reggel felhívtál, azt hittem, erről akartok beszélni, mert Georg elmondta.
-          Te tudtál róla? – fordult Gustav Georg felé.
-          Aha. – ismerte be.
Mindenki csendben figyelt, hogy most mi lesz. Ki fog megszólalni és mit fog mondani.