- Jó sok díjatok van hallod – e!!! – mondom neki, mikor már bent ültünk a pizzériában. – Megnéztem őket még te felmérted az éléskamrát.

- Hát igen! De elhiheted, hogy azok a díjjak kő kemény munka gyümölcsei! Majd kérdezd csak meg a Zsut, hogy mennyit dolgozunk! Szívünket, lelkünket kitesszük, de sajnos még így is ér minket kritika! – szomorodik el a hangja.

- Miféle kritika? – nézek rá.

- Hát sajnos nagyon sokan nem ismerik el a munkánkat. Sőt! Azt állítják, hogy tehetségtelen kölykök vagyunk, akik jókor voltak jó helyen és ez által híresek lettek! És azt, hogy még mindig sikeresek vagyunk csak azoknak a tiniknek, köszönhetjük, akik rajonganak értünk. Már azt is mondták, hogy talán még két évünk van hátra és felbomlunk, mert nem fogjuk bírni a hajtást, vagy már senkit nem fog érdekelni a zenénk! – ki lehetett hallani a keserűséget a hangjából. Hírtelen egy nagyon rossz érzés fogott el! A bűntudat! Eszembe jutott ugyanis, hogy nekem egy hete még ugyan ez volt róluk a véleményem! De szerencsére kellemesen csalódtam bennük. Legalább is Billben.

- Most nem panaszkodni akarok neked, félre ne értsd. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy idáig eljutottunk! És szerencsére a rajongók tartják bennünk a lelket, hisz ők sokkal többen vannak, mint a rosszakaróink. Csak jól esik elmondani valakinek, aki még nem annyira jártas a témában! – vonja meg a vállát.

- Honnan veszed, hogy én nem vagyok jártas a témában?? – ráncolom a szemöldököm.

- Hát a Zsuzsi mondta, hogy alig tudsz rólunk valamit! – kortyol bele a kávéjába a srác, amit idő közben kihoztak nekünk.

- Ez az állítás csak múlt időben igaz! – javítottam ki. – Tudod, van pár (sőt az összes) nagy Tokio Hotel fan barátnőm és mikor megtudták, hogy ide jövök, adtak pár órát rólatok! – csóválom a fejem. Bill félre nyelt a nevetéstől.

- Ezt nem mondod komolyan! – kérdezi fulladozva. – Korrepetáltak TH -ból?

- Igen! – nevetek én is, aztán komolyra váltott a hangom - Igazság szerint elejével nem álltam túl jól hozzátok.

- Mennyire nem jól? – érdeklődött Bill.

- Hát…. Nem akarlak megbántani, de pont ugyan az volt rólatok a véleményem, mint amit elmondtál!! – néztem szégyenkezve az asztalon álló csészémre.

- Aham… - hümmögött Bill. – Tudom!

- Honnan???????? – néztem rá értetlenül.

- Azt is mondta a Zsu, hogy ki nem állhatsz minket. Főleg engem! – az utolsó mondatnál nagyon furcsa volt a hangja.

- Mi?... Nem… Félreérted!… - beszéltem össze - vissza és nagyon kellemetlenül éreztem magam.

- Nem kell mentegetőznöd!  - vonja meg a vállát. – Neked is meglehet a véleményed! Csak azt szeretném kérdezni, hogy mért lett ez? Most nem, azért hogy számon kérjem rajtad vagy valami, csak érdekelne, hogy azok az emberek, az antisták, akik ezt gondolják rólunk, vagy csak rólam, azok mért gondolják ezt?!! – ennél kellemetlenebb helyzetben még soha nem voltam. De úgy gondoltam nincs értelme hazudozni, inkább elmondom az igazat.

- Hát első sorban nekem a külsőtök miatt nem voltatok szimpik. – kezdtem kíméletes hangon. Bill vágott egy „gondoltam” grimaszt. – Nem mintha baj lenne vele, vagy valami, csak furcsa volt. – folytattam.

- Mért, most már nem furcsa? – kérdezte kicsit flegmán a srác.

- Hát, ha a szokványos külsőddel jöttél volna ki elém a reptérre, akkor az lett volna. De mivel így jöttél el, és látom smink nélkül az arcod, így már nem. – Bill arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

- Folytasd csak, hallgatlak… - mondta még mindig flegmán, majd karba tette a kezét, hátradőlt és várta a folytatást.

- A másik dolog, ami miatt „ki nem állhattalak” titeket, (a te szavaiddal élve) - ennél a célzásnál megrándult az egyik szemöldöke – azaz volt, hogy egyszerűen az agyamra ment, hogy folyton mindenki rólatok beszélt! El sem tudod képzelni, mennyire idegesítő az, hogy akárhova mész, vagy akárkivel beszélgetsz, mást sem hallasz, csak azt, hogy a Tokio Hotel így, meg Tokio Hotel úgy, meg Bill így meg Tom úgy… De amúgy ezzel sem lett volna semmi bajom! Engem inkább az idegesített, hogy azt sem tudtam, hogy a TH – t eszik – e vagy isszák!!!! – fejeztem be egy kicsit ingerültebben.

- Ahha. – bólogat Bill. – És úgy gondoltad, hogy az a legkézenfekvőbb megoldás, ha negatívan állsz hozzánk, hogy ezzel idegesítsd az olyan embereket, akik szeretnek minket, ahelyett, hogy egy kicsit utánunk néztél volna. – az asztalra meredve bólintottam.

- Értem! – könyököl az asztalra a srác. – Szóval te egyszerűen nem tudtad elviselni, hogy sikeresek vagyunk!

- NEM! Dehogy is! Erről szó sincs! Egyszerűen csak idegesített az, hogy mindenki rólatok beszél úgy, hogy én azt sem tudom kik vagytok. – nézek bele a szemébe. Bill egy darabig csak fürkészte az arcomat, aztán sóhajtott egy nagyot és megszólalt:

- De hát ez tök logikátlan! Hogy lehet megutálni valakit, azért mert nem tudod kicsoda???

- Na látod ezt én sem tudom! – vonom meg a vállam. – De aztán miután „megutáltalak” titeket már csak a rosszat feltételeztem rólatok!

- Miféle rosszat? – ráncolta a homlokát Bill.

- Hát hogy bunkók vagytok, meg beképzeltek, stb., stb. – mondom neki és közben a kanalamat piszkálom.

- Szóval a szokásos! – bólogat a srác.

- Szokásos???? – nézek rá felhúzott szemöldökkel.

- Ahha! Minden antista, aki nem ismer minket, ezt gondolja! – mondja fásult hangon. – És mond csak! Mi is velem tulajdon képen a problémád? Mert a Zsu azt mondta, hogy én különösen szemet szúrok neked!

- Már semmi! – mosolyodok el.

- És mi volt? – néz rám kíváncsian a srác és a hangja megint kedves volt.

- Hát… Nekem tulajdon képen a külsőddel voltak fenntartásaim. – mondtam óvatosan.

- Gondoltam!!!!! Így legyen ötösöm a lottón!!!! – meglepődtem, mert úgy tűnt, kifejezetten örül neki, hogy ezt mondtam. – Gondolom a szokásos: hogy olyan vagyok, mint egy ribanc, meg mint egy rossz buzi stb. Igazam van? – néz rám. Nem válaszoltam, csak néztem mereven az asztalt.

- Hallgatásodat igennek veszem! – mondta elégedetten Bill.

- Hát, hogy őszinte legyek, még az is baj volt, hogy egy beképzelt, elkényeztetett, bunkó kölyöknek képzeltelek. – tettem hozzá. A gyerek most kicsit megütközve nézett rám. Aztán felhúzta a fél szemöldökét és megkérdezte:

- És ezt most mért mondod el nekem?

- Hát mert te kérdezted! – néztem rá meglepődve.

- Jó én kérdeztem, de megtehetted volna azt, hogy ezt az utolsó mondatot nem mondod el, nehogy megsértődjek, vagy valami! De te elmondtad! – nézett rám értetlenkedve.

- Igen, mert úgy gondoltam, ha már itt tartunk, elmondom minden problémámat, hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba, nehogy később derüljön ki, és balhé legyen belőle! Meg ha már egyszer kellemetlen és kínos helyzetbe hoztam magam, akkor legalább egyszerre essek túl rajta! – mondtam el egy levegővel. Bill megint felhúzta piercing – es szemöldökét és igen csak hülyén nézett rám. Aztán egyszer csak széles vigyor terült szét a képén.

- Gratulálok! – mondta vigyorogva.

- Mihez? – nézek rá megütközve.

- Túl estél a próbámon! – vigyorogta.

- Milyen próbádon? – néztem rá.

- Minden emberrel eljátszom ezt, akiről tudom, hogy nem igazán van oda értünk. És tök muris, ahogy zavarba jönnek és elkezdenek mentegetőzni meg össze – vissza hadoválni! De te tök jól kezelted a helyzetet! És tök jó, hogy őszinte voltál! Kevés az ilyen ember!! – szerintem, ha most Billnek nem lenne füle tuti körbevigyorogja a fejét. De látva nemértésemet elmagyarázta:

- Engem igazság szerint tökre nem érdekel, hogy mit gondoltak, vagy gondolnak rólam az emberek! De kíváncsi vagyok, hogy mit tesznek, ha szóvá teszem nekik ezt! Általában ez alapján ítélem meg őket! – elgondolkozva ránéztem:

- Szóval nem haragszol azért, mert ez volt a véleményem?

- Mért haragudnék! A szíved joga! És különben sem az számít, hogy mit gondoltál, mert úgy ítéltél meg, hogy nem ismertél. Hanem az hogy most mit gondolsz! – magyarázta nekem kedvesen mosolyogva. Én is elmosolyodtam.

- Tényleg! És tulajdon képen MOST mit gondolsz rólam??? – néz rám kíváncsian.

- Kellemesen csalódtam benned! – mondtam neki, amitől a gyerek büszkén kihúzta magát.

- Bővebben?? – tette karba a kezét az asztalon kíváncsian Bill.

- Bővebben: meglepődtem, hogy milyen rendes és figyelmes vagy, a külsőd is egész normális és egyáltalán nem vagy buzi! – nyugtatom meg. A gyerek megint elvigyorodott.

- De örülök, hogy tisztáztuk! – tettem hozzá.

- Én is! – bólintott Bill. – De szerintem most már rendeljünk valamit, mert a nagy tisztázásban megéheztem. – elvigyorodtam, majd kikértük az étlapokat. Az „este” további része jó hangulatban telt. Beszélgettünk, nevettünk, és persze ettünk. Aztán Bill rendezte a számlát egy „Írja a többihez!” – el és mentünk haza. Otthon lezuhanyoztunk és átöltöztünk majd leültünk TV – t nézni. Pontosabban Bill mutogatott nekem régi róluk készült videókat. Aztán olyan hajnali öt körül megérkeztek a Zsuék…..