A felszállás kicsit megviselte a gyomromat, de nem vészes. Egész kényelmesen éreztem magam. Aztán eszembe jutott az ajándék, amit a skacoktól kaptam. Gyorsan elővettem a hátizsákom és előkapartam belőle a csomagot. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Nagyon kíváncsi voltam mit kaptam tőlük. Széttéptem a csomagolást és….majdnem kitéptem a hajam!!!!! A csomag tele volt Tokio Hoteles kacatokkal. Dávidtól egy TH – s csuklószorítót kaptam, Barby egy TH – s tollat, füzete és nyakláncot vett nekem. Kittytől egy TH – s pénztárcát és övet kaptam, Jean – től pedig egy rakás TH – s kitűzőt és egy kulcstartót. És végül Lillától egy TH – s pólót. Nagyot sóhajtottam, majd elmosolyodtam és elraktam a cuccokat. Aztán hátradőltem és lecsuktam a szemem, de nem aludtam… Gondolkodtam és hirtelen gombócba ugrott a gyomrom az izgalomtól, hogy végre megint találkozhatok a Zsuzsival. Hirtelen kipattant a szemem: fel is hívom, hogy elindultam:

- Szijjja kincsem! – köszönök rá mikor felveszi.

- Hello! – lepődik meg a csaj. – Hát te?

- Csak gondoltam szólok, hogy már útban vagyok Németország felé! – vigyorgok.

- MI?????????? Már jössz is??? HÁT EZ TÖK KIRÁLY!!!!!!! – lelkesedik a kiscsaj.

- Mint ha nem mondtam volna… - csóválom a fejem.

- Jó tudom csak most tök jó!!! Mikor érkezel?

- Ha minden igaz, este tíz körül! – válaszolok.

- Ok! Kimegyünk érted! – vigyorog Zsu.

- Nem úgy volt, hogy a „fiúk” nem tudnak jönni? – ráncolom a homlokom.

- De úgy volt! Csak idő közben lemondták a programuk. – vonja meg a vállát a csajszi.

- Oh! Hát erre nem voltam felkészülve! – kezdek idegeskedni.

- Mire? – kérdezi Zsu.

- Hát, hogy rögtön ahogy leszállok találkozok velük!!! – idegesítem tovább magam.

- Jajj, ugyan már!!! Nem fognak megenni! – mosolyog a barátnőm.

- Nem is attól félek, hogy bunkók lesznek, vagy valami, csak egyszerűen erre még nem vagyok kész, érted? – hadarom.

- Jól van, nyugi! Van még pár órád, hogy felkészülj!!! – vigyorog a csaj. – Megbocsáss, de le kell tennem. Vendégeink jöttek.

- Ok, persze! Majd még hívlak! Puszi! – búcsúzok el azzal lerakom a telefont. Annyira felidegesítettem magam, hogy elkezdett fájni a hasam.

- Nyugi Ella! Ezek csak kamasz kölykök!!! – próbáltam nyugtatni magam, de nem sikerült. De nem elég, hogy hidegzuhanyként ért a hír, hogy két óra múlva találkozom a srácokkal, még a repülőnek is le kellett szállnia Ausztriában, ugyanis akkora vihar tört ki, hogy a repülőktől visszavonták a felszállási engedélyt. Tiszta ideg voltam és ráadásul még térerő sem volt, így nem tudtam szólni a Zsuzsinak, hogy kések. És ha ez még mindig nem lenne elég, 10 perccel 10 előtt ezt az SMS – t kapom a csajtól:

„Szia Babám! Bocsika, mi nem tudunk kimenni eléd, mert Tomot vinni kell a balesetire. Vagánykodott a lelkem és lezúgott a lépcsőn! Lehet, hogy eltörte a lábát! De nyugi, Bill már kint van érted! Ő hamarabb indult és nem tudja mi történt. De légyszi ne mond el neki már megint mit bénázott az öccse, ne idegesítse magát emiatt! Ja és remélem, hogy hoztál esernyőt, mert nálunk szakad! Na puszika majd talizunk!!! Zsu” Azt hittem, kitépem a hajam. Pont Bill! Pedig vele akarok a legkevésbé találkozni!!! Megpróbáltam egy SMS – t küldeni a Zsuzsinak, de azt sem tudtam. A jégeső miatt teljesen összedőlt a rendszer.

A vihar csak hajnali fél kettőre csitult le annyira, hogy újra fel lehessen szállni. De az eső még akkor is úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A további út már nem volt hosszú. Mikor leszállt a gép Hamburgban még mindig szakadt az eső. Kiszálltunk a repcsiből. Az első dolgom az volt, hogy körülnéztem. Nem láttam semmit az esőfüggönytől. Vettem egy nagy levegőt és belegázoltam az esőbe. Rohadt kellemes volt, mondhatom. Ujjatlanban és halásznadrágban a szakadó, jéghideg esőben! Szép!! Ráadásul már a második lépésnél teljesen szétáztam. Mire a fogadóépület közelébe értem, már nem volt rajtam egy száraz milliméter sem. A fogadó csarnok előtt nem állt egy lélek sem. Vagy mégis? Jobban körülnéztem, és ekkor megláttam egy alakot. Közelebb mentem. Egy srác volt, de szerintem nem Bill. Fekete esernyőt fogott maga fölé és hosszú kigombolt köpenyt viselt. Váll alá érő fekete haja hátra volt kötve lófarokba és baseball sapka volt a fején. Mondjuk a fekete hosszú haj stimmel. Ez lenne Bill? Még közelebb megyek hozzá, majd körbenézek. Sehol senki. Mégis csak ő lenne? Megint teszek felé egy tétova lépést. Most már látom, hogy jóval magasabb nálam. Háttal áll nekem. Na mindegy! Próba szerencse. Félénken megszólítom:

- Bill??????????? – a csávó megfordul, hallgat a nevére. Így szemből még furcsább volt. A körme nem volt kifestve feketére. Sehol egy metálékszer: gyűrű, nyaklánc, karkötő, kézháló, ujjatlan kesztyű, semmi. A fekete köpeny alatt egy sima fehér pólót viselt, egy egyszerű farmernadrággal, amiről szintén hiányoztak a csetreszek. (szögecses öv, nadráglánc, kitűző stb.) Sőt! Még a western – csizmáját is lecserélte egy rendes, hétköznapi sportcipőre. Az egyetlen, amit nem értettem, azaz volt, hogy mért viselt napszemüveget!!!! Hajnalban!!!

- Ella???? – kérdezi most ő. (Innentől a beszélgetés németül folyik!) Meglepődtem! A hangja sokkal mélyebb volt, mint ahogy gondoltam. (Ugye az én viszonyítási alapom a Schrei! CD volt, amin még sokkalta vékonyabb volt a hangja. De nem.) Kellemesen mély volt, de ne túl mély. Illet a finom vonású arcához. Teljesen leblokkoltam… először meg sem tudtam szólalni. Ott ált előttem a híres Bill Kaulitz, aki után a fél Európa bomlik!!!! Ott ált előttem egy teljesen hétköznapi német srác!!

- Igen, én vagyok az! – erőltettem mosolyt az arcomra kis idő múlva, miután leküzdöttem a megrökönyödésem.

- Hello! Gondolom felesleges bemutatkoznom! – nyújtja a kezét.

- Igen! – mosolyodok el most már kicsit oldottabban, és kezet fogok vele.

- Mi ez? Holdszemüveg? – mutatok a szemüvegére.

- Ja ez? Neeeeeeeem! – vigyorodik el és lekapja a szemcsit. – Inkognitóban vagyok! Hihetetlenül szép fehér fogai voltak és édes mosolya. A szeme nem volt kihúzva és a szemhéja sem volt kifestve feketére. Viszont azt be kell vallanom, hogy gyönyörű szép mélybarna szemei voltak!! Legalább 5 percig csak bámultam a szemeit, amin a srác csak mosolygott.

- Őőő, nem szeretnél bejönni az esernyő alá? – néz rám, mert én még mindig kint álltam a szakadó esőben.

- Mi? Ja! De! Köszi! – ocsúdok fel és belépek az ernyő alá.

- Nem fázol? – jött a következő kérdés.

- Hát, egy kicsit! – dörzsöltem meg a karom.

- Várj egy percet! – nyomja a kezembe az ernyőt Bill, majd nekiállt levenni a köpenyét. Mikor végzett, ráterítette a vállamra és visszavette az esernyőt.

- Ne hülyéskedj már! – nézek rá meglepődve. - Meg fogsz fázni!!

- Az egyetlen aki ma megfázhat az te vagy! – mosolyog rám, azzal az ajtó felé int. – Menjünk be a cuccodért, aztán tünés haza. Otthon, forró vízben lezuhanyzol és felveszel valami száraz ruhát.

Hülyén néztem rá. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Sokkalta bunkóbbnak és beképzeltebbnek! Ehelyett, egy rendes, aranyos srác állt előttem.

- Várj egy kicsit! Mutasd a kezed! – fordultam szembe vele. Bill igencsak hülyén nézett rám, de szabad kezét odanyújtotta nekem. Köztudott, hogy én minden fiúnak a kezét nézem meg először. Most is ezt tettem. A kezembe vettem az övét és megvizsgáltam. Nagyon jó tapintású keze volt és finom, puha bőre. Nagyon szép keze volt. Szép hosszú, vékony egyenes ujjai személy szerint nekem nagyon tetszettek.

- Ok, köszi! – mosolygok rá, miután elengedtem a kezét. Bill még mindig úgy nézett rám, mint egy ufóra.

- Szabad megkérdeznem mit csináltál? – tette fel a kérdést, kicsit furcsán.

- Jajj, semmit, csak tudod én mindenkinek először a kezét nézem meg. Nem tudom miért. Ez olyan, mint amikor a fiúk lebámulják a lányok seggét. – vonom meg a vállam.

- Ne is mond! – vigyorodik el a srác. – Örülj, amíg nem találkoztál Tommal!

- De neki most van barátnője! – nézek értetlenül Billre.

- Ez nála sosem volt akadály! – vonja meg a vállát a srác.

- Azt akarod mondani, hogy megcsalja a Zsuzsit???? – kapom fel a vizet.

- Dehogy is!!!! – nevet Bill. – De így is megbámulja a csajokat. Mindig azon röhögünk, mikor kap egy – egy pofont ilyesmiért a Zsutól!

- Értem! – bólintok.

- Na de most már tényleg menjünk be, mert kezdek fázni! – bök az ajtó felé a gyerek.

- Ja, ok, persze! Bocsi! – kérek tőle elnézést, amiért feltartottam, és bementünk.