Végre eljött a várva várt nap: utazunk. Zsu már reggel négykor felvert mindenkit, hogy időben elkészüljünk. Kész katasztrófa volt:

- Hol a táskám???

- Hé, az az én cipőm!!!

- A törülközőket elraktátok??

- Biztos betetted a naptejet?? – és hasonlók. Káosz. Főleg, hogy én 39 fokos lázzal keltem, szóval még engem is kellett ápolgatni. Nagy nehezen összekészülődtünk olyan kilencre.

- Na gyerekek indulhatunk?? Háromnegyed 10kor indul a gépünk, és még ki kéne érni a reptérre!!! – nézett az órájára Gugu.

- Nyugodtság tesa! Saki mindjárt itt van értünk!! – lazult Tom.

- Ohh, milyen laza valaki!!! – támaszkodtam az ajtófélfának, hidegvizes borogatást tartva a homlokomhoz.

- Hát alap!!! NYARALUUUUNK!!! – virult a feje. – De te mért nem vagy még ágyban?? Mondtam, hogy feküdj, majd ha Saki itt van kiviszlek a kocsihoz!!!

- Jajj már!!! Nem fogok egész nap feküdni!!! – háborogtam.

- Pedig… - de a mondatot már nem tudta befejezni, mert a testőr megérkezett eszméletlen tülköléssel az udvarra.

- Na go cipekedni!!! – tanácsolta Dzsordzsi.

- Izompacsirtáké az elsőbbség!!! – vigyorgott „udvariasan” Tom.

- Ja, és gizdáké a dicsőség mi?? – csapott a sapiára Gustav, amitől az belecsúszott a rasztás szemébe.

- Na várj csak!! – ment utána Tom.

- Gyerekek… - csóváltam meg a fejem, majd megint megszédültem. Teljesen elvesztettem az egyensúlyom, és azt hittem elesek… de valaki elkapott.

- Jól érzed magad??? – ettől a hangtól végigfutott a hátam a hideg. És az a jól ismert illat… Bill.

- Persze csak egy kicsit megszédültem… - próbáltam nekitámaszkodni a falnak, de ő elhúzott, és leültetett a kanapéra.

- Ne hozzak valamit??? – kérdezte aggódva.

- Nem… köszönöm, nem kérek semmit… - válaszoltam halkan, kerülve a tekintetét.

- Szólok Zsunak… - suttogta, s mikor levette a kezét a karomról akaratlanul is végig simította azt. Kellemes borzongás futott át, és szerettem volna, ha megismétli ezt a mozdulatot… De nem!!! Nem sajnálhatom meg, és nem hiányozhat, hisz ő volt a szemét! Így inkább nem szóltam semmit.

- Na készen is vagyunk!!! Indulás!!! – toppan be Georg.

- Egy pillanat, csak adok egy lázcsillapítót az útra Ellának! – kiabált ki a konyhából Zsuzsi, majd pár másodper múlva már egy pohár vízzel és egy bogyóval állt előttem. Engedelmesen beszedtem a gyógyszert, aztán Tom felnyalábolt, és kivitt a kocsihoz. Zsu és Gusti még egyszer végignézték az egész házat, hogy minden ablak és ajtó rendesen bevan – e csukva, aztán zártak és végre indultunk.

- Siessetek, mindjárt felszáll a gép!! – toporgott a jegyszedő mellett Georg.

- Nélkülünk ugyan nem!!! Magángéppel megyünk Dzsordzsó!! – ütögeti meg a feje búbját Tom.

- Igen, de akkor sem illik elkésni!! – csóválja a fejét Saki.

- Na jó! Te inkább hallgass! Tudtommal te késtél!! – dorgálja meg Zsu.

- De kik szüttyögtek az utolsó pillanatig?? – vág vissza kedvesen a testőr.

- Bocsi!!! Nem tudtam, hogy a négy órai ébresztés is késő lesz!! – tette csípőre a kezét a barátnőm.

- Jajj már!! Inkább szálljunk fel! – toltam fáradtan az ellenőrző kapu felé a csajt.

- De… - tiltakozott volna.

- Semmi de!! – vágtam a szavába. Gustav csak mosolyogott.

- Saki a csomagokat már felvitetted?? – aggódott Tom.

- Nyugi Tom, a Maldivokon is van óvszer - automata!! – röhögtem, amitől a többiek is elkezdtek.

- Ha – ha! Te inkább borogasd magad!! – szúr az oldalamba.

- Jajj Tom! Azt is el kell viselni, ha oltogatnak!! Ella! Ott a pont!! – nevetett Gustav.

- Köszönöm, köszönöm!!! – hajoltam meg. Egy kicsit jobban éreztem magam a lázcsillapítótól, ezért már tudtam hülyéskedni a fiúkkal.

- Amúgy nem kell aggódni cimbi! – karolta át a srác nyakát Saki. – A csomagokat már feltették a gépre.

- Nagyszerű! Akkor mi is indulhatnánk már utánuk, mert 43 van!! – toporgott Zsu.

- Jól van, jól van, megyünk már anyuci!! – szemtelenkedett Tom, amiért a csaj fültövön suhintotta.

- Na tessék!! Engem mindenki bánt!! Kész elnyomás alatt vagyok!!! – méltatlankodott a gyerek.

- Jajj te szegény!!! Egyem azt a rossz sorsodat!!! – gügyögtem neki, mint ahogy a kisgyerekeknek szokás, és közben megsimogattam a fejét.

- Na jó, te inkább hagy békén, mert ma még porig alázod az önbecsülésem!!! – lökte el a kezem durcin.

- Pedig még a gépen is ki kell bírnod!! – nevettem. A rasztás kétségbe esetten tesójára pillantott, aki csak csöndben állt mellettünk.

- Mi az tesa? Mért vagy ilyen savanyú?? – ment oda hozzá ezután.

- Nemt’om… Mitől kellene, hogy jó kedvem legyen? – nézett ikre szemébe Bill. Tom mondani akar valamit, de a gépet bekonferálták, ezért összeszedtük a maradék cuccunkat és egyesével átsétáltunk az érzékelő kapun. Senkinél nem jelzett, ezért már szálltunk is a gépre.

Fenn az ülésrend a következő volt: baloldalon Saki, mögöttük Zsu – Gustav; jobb oldalt Georg - Bill, mögöttük Tom és én. A gép még fel sem emelkedett a testőrt már el is nyomta az álom.

- Jajj gyerekek! Köszönöm nektek ezt a nyaralást! – néztem hálásan körbe.

- Szívesen! Ez csak természetes!! Mért mit gondoltál, majd itt hagyunk?? – hajolt ki Zsu Gusti takarásából.

- Hát… hogy őszinte legyek arra számítottam, hogy majd haza kell utazom, még ti nyaraltok… - vallottam be. Erre hatalmas méltatlankodás támadt:

- Hogy gondolhattál ilyet?? Így ismersz minket?? – háborgott Tom.

- Mikor eljöttem Londonból, még nem ismertelek titeket… Sőt!!!  Nagyon is ellenszenvesek voltatok nekem!! Szal… - emeltem fel figyelmeztetőn a mutatóujjam.

- Jó ez igaz! De gondolhattad volna, hogy ha annyi év után végre találkozok veled, nem küldelek haza!!! – érvelt Zsu.

- Jó igazatok van… de akkor is… most olyan furcsa… - dőltem hátra a székemben.

- És amúgy se nekünk köszönd… Bill ötlete volt! – nézett rám komolyan Gustav. Erre síri csend lett. Mindenki a reakciómat várta, és ettől nagyon kellemetlenül éreztem magam.

- Köszönöm Bill… - mondtam halkan, mert már nagyon zavart a többiek tekintete.

- Szívesen… Gustav… ezért nem kellet volna ilyen kellemetlen helyzetbe hoznod! – nézett barátjára az énekes. A dobos azonban csak vigyorgott, jelezve azt, hogy megint elérte a célját. Bill értetlenül összehúzta a szemöldökét. Gustav vetett rá egy „majd elmondom” pillantást, és ezzel vége is szakadt a kínos csendnek, ugyanis a motorok halkan felhördültek, és a gép megkezdte a felszállást. Kinéztem az ablakon, ahogy magasodtunk. Hirtelen megint rosszul lettem. És még ez a liftezés is a gyomromban. Nem volt túl kellemes.

- Tom… - nem szeretnél az ablak mellé ülni?? – néztem rá.

- Jézus… hó fehér vagy… mi a baj?? Nem bírod a repülést??? – aggodalmaskodott, miközben helyet cseréltünk.

- De… csak nagyon megszédültem… és most már hányingerem is van… - fogtam a fejem. Tom a homlokomra tette hűvös kezét, ami nagyon jól esett.

- Basszus, te tűz forró vagy… nem hatott sokáig a gyógyszer. – húzott magához. A vállra hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Így sokkal jobb volt.

- Mi a baj?? - aggodalmaskodott Zsu is.

- Semmi, csak egy kicsit rosszul vagyok… - feleltem még mindig csukott szemmel. Megint egy hűs kezet éreztem a homlokomon, de mikor kinyitottam a szemem nagyon meglepődtem: Bill hajolt át az ülésen, egy gyógyszert, és egy pohár vizet tartva a kezében.

- Tessék ezt vedd be! Mindig hordok magamnál, mert rosszul vagyok a repüléstől… Ettől jobb lesz… - mondta halkan. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam mit csinálni, csak néztem a gyerekre nagy szemekkel. Mért érdekli, hogyhogy vagyok? Aztán mégis csak mozdultam. Elvettem a bogyót és a vizet, aztán bevettem.

- Köszi… - motyogtam zavaromban.

- Ne köszönd, mert akkor nem hat… - mosolyodott el halványan aztán visszaült a helyére. Én még egy darabig értetlenül pislogtam, majd Tomra néztem, aki csak vigyorgott. Vállba ütöttem, majd Zsuékra pillantottam. Ők is épp akkor fordultak el mosolyogva. Kezdtem azt hinni, hogy itt valami összeesküvés folyik, de nagyon elálmosodtam, ezért inkább visszahajtottam a fejem Tom vállára és megint lehunytam a szemem. Innentől nem váltottunk több szót. Mindenki a gondolataiba merülve bámult ki a fejéből, engem meg elnyomott az álom. Zsu azon gondolkodott, milyen jó, hogy itt vagyok vele, és mennyire hiányoztam neki. Eszébe jutottak a régebbi közös emlékeink, amin jókat mosolygott, majd kis idő múlva ő is bedobta a szunyát Gustav vállán. A dobos simogatta barátnője vállát, és minden percben hálát adott az égnek, hogy végre egy ilyen rendes csajt kapott az élettől. Georg nézett ki a fejéből, és már alig várta, hogy megérkezzünk, és jól telizabálhassa magát. Bill fejét a hideg üvegnek döntötte, és újra meg újra végig rágta magát, az utóbbi pár napban történteken. Mért volt olyan hülye, hogy azt csinálta amit David mondott?? Mért nem lehetett volna másképp?? És mért nem mondja el nekem az igazat?? Áhh… úgy sem hinnék neki… pedig ezt az egészet csak miattam csinálta… És most olyan rossz érzés, hogy Tom olyan jól elvan velem. Nem az, hogy féltékeny a testvérére, csak rossz neki, hogy vele ilyen rideg vagyok… Mondjuk ez még mindig jobb, mintha még mindig nem vennék róla tudomást… Egy mélyet sóhajtott. És nagyon remélte, hogy ez alatt a nyaralás alatt talán rendbe jönnek a dolgok.

Testvére két ujjal támasztotta állát, és bámult ki az ablakon. Rosszul érezte magát, mert tudta, hogy most ikrének kellene itt ülnie, és engem ölelni. Ahogy azt is tudta, hogy Billnek emiatt van olyan rossz kedve már mióta. Nagyon kedvel engem, de nem akar tőlem semmit. Csak nagyon jó barátok vagyunk. És nagyon szerette volna ezt a tesója tudtára adni.

Bennem elalvás előtt vegyes érzések kavarogtak. Egyre jobban kezdtem érezni, hogy hiányzik Bill, nagyon rossz, hogy így állunk egymással. És ez nagyon dühített, mert ugyan akkor haragudtam rá, és tudtam, hogy soha nem fogom neki megbocsátani, amit csinált. De ezért jól esett, hogy láttam rajta: megbánta. Valahol itt nyomott el az álom. Aztán pár óra múlva halk sutyorgásra ébredtem:

- De tényleg!! Szerintem mond el neki! Egy próbát megér! – erősködött halkan Tom.

- Áhh csak rontanék a helyzeten… - felelt neki valaki.

- Nem hiszem! Ha látná rajtad, hogy próbálkozol békülni, talán megenyhülne… - bölcselt a rasztás. Ekkor résnyire kinyitottam szeme, úgy hogy a fiúk ne vegyék észre. Az első, akit megpillantottam Bill volt. Hátra fordult tesójához, a háttámlán összekulcsolta a kezét, és azon nyugtatta fejét.

- Lehet megpróbálom… csak nem merem… - nézett rám.

- Jajj mitől félsz?? Leharapja a fejed?? – nevetett halkan a sapis.

- Pontosan!! Tudod hogy pofon vágott?? – háborodott fel az énekes. Ezt meghallva, alig bírtam elrejteni a mosolyomat.

- A kis harcias! – nevetett Tom.

- Az! Pedig milyen édesen alszik… - nézett megint rám. Szinte éreztem a meleg barna tekintetét az arcomon. Jól esett, hogy ezt mondta. Ekkor úgy éreztem, hogy eleget hallottam, ezért lassan mocorogni kezdtem.

- Jó reggelt Napsugár!!! Milyen pontos a vekkered! Most kezdjük meg a leszállást!! – hajolt a képembe Tom, mikor pislogtam pár lapost.

- De jó… - nyújtózkodtam, majd megint éreztem a liftezést a hasamban…