35.rész – A meglepetésvendég

Este nem tudtam aludni. Éjfél körül lementem a konyhába inni, majd a nappaliban kötöttem ki. Reggel arra ébredtem, hogy Bill kelteget.

-          Mennyi az idő? – kérdeztem csukott szemmel.

-          7 óra. – jött a válasz.

-          Megyek. – válaszoltam.

Kómásan felbaktattam a szobámba és befeküdtem az ágyamba. Fél 8 körül Bill ismét ébresztgetni kezdett.

-          Mi az? – nyitottam ki a szemem.

-          Fél 8 van.

-          Mi? – ültem fel. – Az meg…mi…hogy…hogy lehet?

-          Az előbb a nappaliban felkeltettelek és mondtad, hogy mész, gondolom készülni. Aztán nem jöttél és most itt vagyok.

-          Nem emlékszem rá. Na mindegy, volt már ilyen, csak akkor fordul elő, ha nagyon kimerült vagyok és csak néhány foszlány ugrik be. A nappaliban aludtam?

-          Aha, de szerintem készülnöd kéne.

-          Ja, tényleg.

Elkészültem és lementem. A konyhában Georg már várt egy szendviccsel, amit csak felkaptam és már rohantam is ki.

Billel az irodám előtt álltunk.

-          Várj meg itt! – tanácsoltam neki.

-          Miért?

-          A főnököm egy idegbeteg. Akármilyen apró hibát vétesz, kirúg. A múltkor 5 percet késtem és egy életre elég volt, amit akkor kaptam. Szerinted mit fog szólni ahhoz, hogy fél 9 van?

-          Nem lehet olyan vészes.

-          Kornélia! – lépett ki az irodámból Mark, a főnököm.

-          Jó reggelt, uram!

-          Reggelt? Jó napot! Reggel 7:59-ig van. 8 órától jó napot köszönünk.

Egy „nalátodénmegmondtam” pillantást vetettem Billre.

-          Rendben.

-          Megtudhatnám, miért késett több, mint fél órát?

-          Hosszú hétvégém volt és egy kicsit elaludtam.

-          Nem érdekelnek a magánéleti problémái! Legyen itt időben. Nem akármiért neveztem ki részlegvezetőnek. A munkáját sem végzi el rendesen, ha így folytatja, ki kell rúgnom.

-          Milyen munka? Mindent megcsináltam.

-          Kivéve a péntekit és a csütörtökit.

-          De pénteken volt a divatbemutató és egész héten azt szerveztem. Még olyanokat is el kellett vállalnom, ami nem az én feladatom, de nem volt más, aki megtudta volna csinálni.

-          Mondtam, hogy ez engem nem érdekel. Végezze rendesen a munkáját!

-          Elnézést, uram. Lya tényleg eléggé kimerült és szerintem nem érdemli meg ezt a hangnemet. Mindent megtesz, ami tőle telik, de nem tud mindent megcsinálni. – kelt védelmemre Bill.

-          Magam meg kicsoda?

-          Ő Bill Kaulitz és állásinterjúra jött. – szólaltam meg gyorsan.

-          Milyen állás?

-          Stylist.

-          Maga nem megfelelő rá és már betöltötték a helyet.

-          Beszéltem Deannel és azt mondta, még 4 hely szabad. 10 perc alatt betöltötték volna? Nem hiszem.

-          Neki itt nem lesz munkája, amíg én itt vagyok.

-          Miért? Túl tökéletes az elvárásainak?

-          Hogy beszél maga velem? Még egy ilyen húzás és repül. Azért nem jó, mert még nem is dolgozik itt és már ellenem beszél.

-          Elmondja a véleményét! Ez nem tilos!

-          Na jó, téma lezárva. – majd elindult a lift felé.

-          Seggfej!

-          Mit mondott? – fordult vissza.

-          Jól hallotta.

-          Ebből elegem volt. Semmi szükségem az ilyenekre. Ki van rúgva! Pakolja össze a cuccait. Fél órája van.

Bementünk az irodámba és lekezdtük pakolgatni a dolgaimat.

-          Nem kellett volna megvédened. – Bill.

-          Szerintem igen. Amúgy is fel akartam már mondani, legalább nem kell a papírmunkával bajlódnom.

-          Engem akkor is bánt, hogy miattam rúgtak ki, szóval bocsi.

-          Nem miattad volt. Én voltam ideges és már nem bírtam tovább vele dolgozni. Gyakorlatilag kirúgattam magam. Inkább nekem kéne bocsánatot  kérnem, amiért a te munkád is elúszott.

-          Semmi gond. Ilyen cégnél amúgy sincs kedvem dolgozni.

Miután kiértünk az épületből, elmentünk a Café’s-ba. Ott találkoztunk Mattel és elhívtuk hozzánk délutánra. Órákon át ott ültünk, még ebédeltünk is. Aztán Bill elment, én pedig beálltam Tomhoz a pult mögé.

-          Ki a meglepetésvendég? – kíváncsiskodtam.

-          Úgyse mondom meg. Amúgy meg majd délután megtudod.

-          Oké. Mikor megyünk?

-          Most fél 4 van. Szerintem lassan menni kéne. Ezt kiviszem, aztán van egy kis dolgom és utána már indulhatunk is.

-          Hagyd csak. Majd én kiviszem.

-          Oké. Ott van az a srác piros pólóban a teraszon. Neki kell a narancslé.

-          Oké. Akkor mindjárt jövök.

Kivittem a narancslevet, de amikor megláttam, hogy ki ül ott, azt hittem, kiejtem a kezemből a tálcát.

-          A narancslé.

-          Köszönöm. – mondta, fel sem nézve az újságjából, amit olvasott.

-          Szívesen. – majd megfordultam és távozni készültem.

-          Várjon egy kicsit! Olyan ismerősnek tűnik. Nem találkoztunk már valahol?

Megfordultam.

-          Nem hiszem.

-          Pedig biztos vagyok benne. Hát persze. Te vagy az a lány, aki annak idején lekoptatott a Tokio Hotel miatt.

-          Igen. Most, hogy ezt megbeszéltük, mehetek is. Hello!

-          Ne! Várj még! Beszélgessünk egy kicsit!

-          Oké, miről?

-          Ez a kávézó Tom Kaulitz-é, nem?

-          De.

-          Kibírtatok 6-7 évet együtt?

-          Nem.

-          Akkor meghívhatlak egy italra?

-          Nem. Tudod, jegyben járunk.

-          Össze fogtok házasodni és az alkalmazottja vagy?

-          Nem. Csak van valami dolga és kihoztam helyette az italod. Ennyi.

-          Ja, oké.

-          Mehetünk? – jött oda hozzám Tom.

-          Persze.

-          Remélem, kapok meghívót az esküvőre. – kacsintott rám Jason.

Tom értetlenül nézett, ezért gyorsan megcsókoltam.

-          Még rengeteg dolgunk van. Bocsi. Szívesen beszélgetnék még, de mennünk kell. – húztam Tomot a kocsi felé.

Miután beültünk és Tom elindította a kocsit kínos csend állt közénk.

-          Mi volt ez az egész? – kérdezte végül.

-          Tudod, ő volt Jason, Spanyolországból. És csak úgy tudtam lerázni, hogy…

-          Hogy?

-          Hogy azt mondtam neki, jegyben járunk. – böktem ki, erre Tom rátaposott a fékre.

-          Mi?

-          Oké, tudom, hogy hülye vagyok, de nem tudtam semmi mást kitalálni. – lassan elindult.

-          Gondolom ezért volt a csók is.

-          Igen. Nem tudtál semmit és olyan értetlenül néztél, hogy semmit nem tudtam kitalálni.

Megérkeztünk és bementünk. Amikor beléptem, totál meglepődtem, hogy kit látok magam előtt.