„Egyszer belőlem is egy nagy ember lesz!” Ezt a célt tűztem ki magamnak. Szerettem volna mindent elérni az életben, amit kitűztem magamnak. Nagy álmaim voltak, amiben reménykedtem, hogy teljesülni fog. Persze, mindenem megvolt, barátok, pénz (ami persze nem fontos), és minden ami kell. Csak volt valami, ami hiányzott az életemből. Nem tudtam mi az, de mindig kiakartam deríteni, mi az az érzés, amivel szebb és sokkal jobb az élet. Mindennél fontosabb volt, hogy kiderítsem mi ez. Tudni akartam milyen az az érzés, amikor mindennél boldogabb vagyok, és együtt lehetek azzal akit szeretek. Ezt az érzést egyszer megtapasztaltam, de csúnyán meg is jártam. Minden jól ment, amíg el nem vették tőlem azt a fiút, akit mindennél jobban szerettem, és össze nem törték a szívem. Ez az érzés a szerelem. Amikor ha csak meglátom őt, a torkomban dobog a szívem, remegek, ha csak meglátom, vagy összeszorul a gyomrom és liba bőrös leszek minden érintésétől. Annak ellenére, hogy így megjártam az első barátommal, és, hogy megesküdtem, többet nem fogok egy fiúval sem járni (itt ne arra gondolj, hogy buzi lettem), hiányoltam ezt. Azt, hogy egy olyan csodálatos dolog történjen velem, mint a szerelem. Mindent megtettem volna azért, hogy újra szerelembe essek, de amikor ott voltam, nem mertem belemenni. Féltem, hogy újra összetörik a szívem, és megismétlődik az, ami akkor. Számtalanszol visszagondoltam, a történtekre. Többször elsírtam magam, és nem tudtam másra gondolni, amikor életem szerelme, oda jött és dobott. Mindenegyes szavával egy darabot tépett ki a szívemből, és amikor ezt mind elmondta, ment is a barátnőjéhez, aki csak vigyorgott azon, ahogy tönkretett engem.

„Ez a múlt. Túl kell tennem magam. Eljön újra majd a szerelem, és begyógyítja a régi sebeket!” – ezekkel a gondolatokkal nyugtattam mindig magam, és valamelyest igazam is volt. Egyszer biztos megtalál majd a nagy Ő, és minden olyan lesz, mint ahogy annak lennie kell. Egy szép család. Egy szerető férj, akinek a családja mindennél többet ér, és a gyerekek. Mindig is szerettem őket. Szörnyen aranyosak, és gonoszak tudnak lenni olykor, olykor.

Éppen a szobámban ültem, amikor megcsörrent a telefonom.

- Háló. – vettem fel.
- Szia. Cindy vagyok.
- Szia, mi újság?
- Semmi különös. Arra gondoltam, hogy a nyárra kijöhetnél hozzánk. Már megvan, hogy mikor jöhetnél, meg minden. Már csak az kell, hogy beleegyezz.
- Hát. Nem is tudom. Tudod, hogy még mindig nem kedvelem a fiúkat.
- Majd megszokod. De annyira rég láttuk egymást, és nagyon hiányzol.
- Te is nekem.
- Ez azt jelenti, hogy jössz?
- Egye fene. – egyeztem bele, és akkor csak egy „imádlakot” és egy „annyira várom”-ot halottam.
- Én is. Na és mikor menjek?
- Hát, amint megkapod a bizonyítványodat, rögtön jöhetsz. Pontosan június 17.-ére gondoltam.
- Ilyen hamar? Nekem még fel kell készülnöm, hogy a fiúkkal kel laknom!
- Nyugi. Nem lesz annyira szörnyű. Na, de akkor vedd meg a jegyeket, hogy biztos jönni tudj.
- Jó, megveszem! Na, de akkor leteszem, mert hát egy hét is itt van a 17-e. Egy levegőt se veszek, de már azon kapom magam, hogy a repülőn ülök.
- Rendben. Legyél jó. Szeretlek!
- Én is. Puszi.
- Szia. – ezzel le is tettük.
Ledőltem az ágyra. Nem tudtam belegondolni, hogy mi vár majd rám kint. Főleg, hogy ezzel a Bill gyerekkel is jó pofiznom kell. A többiekkel semmiség, de Billel! Elhatároztam, hogy nem foglalkozok vele, ameddig nem jön el az ideje. Az amikor ott állok vele szemben, és barátságosnak kell tűnnöm. Nem hittem, hogy sikerülni fog. Majd kiderül. Felhívtam a repteret és lefoglaltam egy repülőjegyet Német országba, majd nem sokkal később elindultam érte. Már a recepciónál álltam és vettem át a jegyeket. Egy középkorú, kedves, mosolygós hölgy volt ott. Kedvesnek tűnt. Átvettem a jegyet, beraktam a táskámba, és elindultam haza. Vagy is először elmentem a csajokhoz, és elmondtam, hogy elmegyek a nyárra.