Bemutatott neki. Mark volt a neve. 18 év körüli lehetett, ha nem több. Barátságos fickónak tűnt, és nagyon jól nézett ki. *nyálcsorgatás*
- Ha jól tudom, akkor tudsz lovagolni, igaz? – kérdezte.
- Igen.
- Akkor, nyugodtan hagyhatlak a lóval, vagy kell segítség?
- Hát, nem tudom. Kissé régen lovagoltam már.
Bevezetett a lovakhoz. Egy Emma nevű lóhoz vezetett.
- Aszta. Hogy is kell felszállni?
- Hát. A kantárba beakasztod a lábad, elrugaszkodsz, majd ellököd magad és felülsz.  (bocs, ha rosszul írtam le, de nem lovagoltam még)
- Ja, igen. – mondtam, és felültem a lóra. – Na, azt hiszem már menni fog.
- Rendben. Ha baj van, csak szólj. – mosolygott, majd elment.
Mentem pár kört, majd megálltam Bill előtt.
- Nem ülsz fel? – kérdeztem.
- Ha megengeded, hogy a lova én irányítsam.
- Rendben.
Leszálltam, majd mikor már Bill is felszállt, én is felmásztam mögé. Bele kapaszkodtam, vagy is inkább átkaroltam a hasánál.  Lassan elindultunk. Mentünk 10 kört lassan, amin halálra untam magam.
- Nem tudnál gyorsítani? (aszta xD ez nagyon félre érthető xD) Így nagyon unalmas. – mondtam.
- Gyorsulást akarsz? (xĐ)
- Igen. – mondtam, mire felgyorsult (XD).
Nagyon gyorsan mentünk. A végén hiába kapaszkodtam Billbe, sikerült leesnem. Durván bevertem a fejemet a fűbe vagy is a földbe.
Bill lelassított, majd oda sietett hozzám. A cuki pasi, vagy is Mark odajött, mert pont ránk akart nézni, hogy élünk-e még.
- Kismadár. Hahó. – ütögeti a fejemet Bill.
Nem éreztem semmit. Kómába estem, vagy elájultam, vagy inkább csak nem voltam magamnál. Amikor felkeltem, egy kórházban voltam. Bill ült a szoba másik felén. Ideges volt. Egyrészt, miatta borultam le, másrészt, Cindy kinyírja.
- Felébredtél? – sietett az ágyhoz. – Én úgy sajnálom.
- Mit? – kérdeztem.
- Hát, ha nem gyorsítok fel, nem esel le a lóról.
- Ja, azt. Semmi. Csak a fejem fáj, meg a kezem és a lábam.
- Hol fáj a fejed? – kérdezte.
- Itt elől. – mutattam a fájó pontra.
Megsimogatta a fejem, majd felhívta Cindyt, hogy élek még. Néhány perc múlva már ők is itt voltak.
- Eri. Jól vagy? – kérdezte.
- Persze.
- Te meg Bill. Ugye tudod, hogy komolyabb baja is történhetett volna? Még jó, hogy egy kis fejfájással megúszta! – kiabált idegesen.
- Cindy, nem az ő hibája. – én.
- De. Igaza van. Ha nem gyorsítok fel, akkor nem esel le.
- Pontosan. – Cindy.
- Amúgy mikor mehetek haza?
- Már ma. Azt mondta a doki, amint magadhoz térsz, mehetünk.
- Khm. Megyünk Bill. Te most nem jössz velünk.
- Úgy gondoltam. – dünnyögte a fekete, majd kiment.
Hamarosan hazaértünk. Felhívtam anyát, hogy mi történt. Azt mondta, hogy hagyjam akkor a lovaglást, de én ellenkeztem. Ha már azt mondtam, megyek a versenyre, akkor betartom a szavam, és megyek.