36.rész – Barátok közt

-          Szia! – ugrottam Helga nyakába.

-          Szia! – köszöntött ő is hasonló boldogsággal.

-          Hogy jöttél? Mikor? Miért? Mindent tudni akarok! Miért nem szóltál?

-          Szerinted? Meglepetést akartunk szerezni!

-          Hát sikerült.

-          És mi van veletek?

Mindenki elmondott mindent. Sokat beszélgettünk és Helga egész jól kijött Mattel. Végül este úgy döntöttünk mindenki azt csinál, amit akar, nem lesz közös program. Matt és Helga elvonultak beszélgetni, Bill a szobájába ment, Georg, Gustav és Tom pedig a DVD mellett döntöttek. Így hát felmentem Billhez.

-          Szia! – nyitottam be egy kopogás után.

-          Szia! Gyere be! Miért jöttél?

-          Unatkoztam, így gondoltam, átjövök egy kicsit beszélgetni. – ültem le az ágyára.

A szobája teljesen más volt, mint Tomé. Rendezettebb, szolidabb és rend volt! Az ajtóval szemben volt egy kisebb asztal puffokkal körülvéve, ettől távolabb az ágy, azzal szemben pedig szekrények, polcok.

-          Oké, és miről?

-          Nem tudom.

-          Ha te átjössz beszélgetni, annak mindig van valami oka. – vigyorgott.

-          Oké. Szóval csak meg akartam köszönni mindent, amit tettetek értem.

-          Ezen belül?

-          Hogy megértettetek, amikor visszajöttem és megbocsátottatok nekem. Tudom, hogy ezt nem lehet elfelejteni és nem is akarom többet felhozni, de még mindig nem tudom, hogy mivel hálálhatnám meg mindezt. Aztán ideköltözhettem hozzátok. Pedig nem is voltam rászorulva, mármint nem lakoltattak ki, nem lettek anyagi gondjaim meg hasonlók. És aztán egyik nap hazajövök és a legjobb barátnőmmel vártok. Nekem kellene ilyeneket csinálnom, hiszen én bántottalak meg titeket. Ehelyett szinte mindig meglepetést okoztok nekem. És a legjobbat még nem is mondtam.

-          Mi az?

-          Újra barátok közt érzem magam. Mármint az utóbbi években, mint észrevehetted nem nagyon voltak olyan igazi jó barátaim.

-          Szerintem nem kell meghálálnod semmit. A megbocsátás pedig azért ment könnyen, mert jól éreztük/érezzük magunkat veled és nem akarunk egy ilyen jó barátot elveszíteni. A költözés a lehető legjobb ötlet volt, mert így az össze fontos személy egy házban lakik velem (kivéve a szüleimet). Helga pedig amúgy is tervezte, hogy jön.

-          Hát azért köszi. És tényleg nagyon-nagyon-nagyon hálás vagyok mindenért.

-          Nem kell, szinte semmiség az egész.

-          Nem baj. Szerintem én lemegyek a fiúkhoz, nem jössz?

-          Majd később.

-          Oké, akkor még beszélünk.

Lementem a fiúkhoz és valami horrort néztek. Tulajdonképpen semmi kedvem nem volt hozzá, de azért leültem.

Miután véget ért a film, mindenki ment aludni vagy ahova akart.

Reggel, amikor felkeltem már javában sütött a nap, nemhiába hiszen nyár van. Lementem a nappaliba, a fiúk már ott voltak Mattel együtt.

-          Sziasztok! – köszöntem kómásan.

-          Jó reggelt! – vigyorgott Matt.

-          Te mikor mentél haza?

-          Olyan 1 körül.

-          És már 11-kor itt vagy?

-          Aha. Azt beszéltük a fiúkkal, hogy elmehetnénk valahova. Mondjuk strandra vagy valami.

-          Én benne vagyok. Szerintem Helgának is tetszeni fog az ötlet.

-          Remélem. – mondta Matt alig hallhatóan.

-          Akkor megyek is öltözni. – indultam fel a lépcsőn. – Csak előbb kajálok. – fordultam vissza, erre mindenki nevetni kezdett.

-          Most mi van?

-          Semmi. – Bill.

Megkajáltam, majd felmentem öltözni. Fél óra múlva már mindenki az ajtó előtt állt indulásra készen. Fél egy körül meg is érkeztünk a strandra. Természetesen tömeg volt, mint általában lenni szokott. Letelepedtünk egy medence mellett. Georg elhívta Sarát is, így ők elvoltak. Matt, Bill, Gustav és Helga is elmentek fürödni. Csak mi maradtunk Tommal. Miután „átöltöztem” fürdőruhába, magamon éreztem Tom tekintetét, amint végig mér.

-          Nem akarsz csinálni valamit? – kérdeztem.

-          De. Ötlet?

-          Menjünk csúszdázni! – kérleltem, mint egy óvodás.

-          Oké, én benne vagyok.

Mivel ez egyben Aquapark is volt, válogathattunk a különböző csúszdák közül. Végül egy olyan mellett döntöttünk, ami ugyanolyan és egymás mellett van, így versenyezni fogunk.

-          Kész vagy? – kiáltottam át neki.

-          Persze. Úgyis én nyerek, még megmenekülhetsz a szégyentől.

-          Soha. Majd nem leszel ennyire önelégült, ha ott foglak várni a medencében.

Háromra elindultunk.

Természetesen Tom nyert.

-          Mondtam! Nyertem! – emelte magasba a két karját, mikor már sétáltunk ki a medencéből.

-          Még egy kört?

-          Benne vagyok. A 2:0 szép eredmény. – vigyorgott.

Még négy fordulót csináltunk.

-          Na jó, 5:0. Tessék, te nyertél! – adtam meg magam.

-          Akkor?

-          Akkor?

-          Elismered, hogy én vagyok a jobb?

-          Van más választásom?

-          Nincs.

-          Akkor igen. Menjünk vissza a többiekhez.

-          Nem maradunk még egy kicsit?

-          Felőlem.

Leültünk a medence szélére és lábunkat a vízben lóbálva beszélgettünk.

-          Na?

-          Mi az? – kérdeztem meglepődve.

-          Nem akarsz mondani valamit? Például, hogy milyen vagyok.

-          Te egy olyan srác vagy, aki nem tud betelni azzal, hogy elismerem, hogy nyert.

-          Hehehe.

-          Miért? Mire gondoltál?

-          Például arra, hogy a következőt mondod: „Te vagy a világ legjobb csúszdása és akárkit legyőzöl. Beleértve engem is. Vesztettem.”

-          Miért kéne ezt mondanom?

-          Mert utálsz veszíteni.

-          Ki az, aki szeret? Amúgy meg csak egy játék volt. Amiben nem szeretek veszíteni az a póker vagy a pingpong.

-          Van itt egy játékterem.

-          Csak pingpongozni vagyok hajlandó. – vigyorogtam.

-          Oké, úgyis veszíteni fogsz.

-          Majd meglátjuk.

Elmentünk a játékteremig. Hatalmas volt, fallal választották el a különböző dolgokat: játékgépek, kondi, póker, léghoki és ami minket érdekelt a pingpong. Két asztal volt egy „teremben”. Az egyiket elfoglaltuk és megkezdtük a játékot.

-          Ennyi. 11:2.

-          Még egyet! – követelte.

-          Bocs, de pingpongban profi vagyok.

-          Hogyhogy?

-          Régen sokat játszottam.

Még 2 meccset játszottunk, aztán visszaindultunk a többiekhez.

-          Oké, elismerem, te ebben vagy jó! – adta meg magát.

-          Köszi. Nyugi, azért a 11:2, 11:1 és 11:6 nem rossz.

-          El ne merd mondani senkinek!

-          Különben?

-          Különben… nem tudom, mit csinálok.

-          Most nagyon rám ijesztettél!

Megérkeztünk. Georg és Sara kivételével mindenki ott volt.

-          Hol voltatok? – Bill.

-          Pingpongozni meg csúszdázni. – mondta Tom.

-          Ajjajj! És elbírtad viselni, hogy megvert pingpongban? – fordult Tomhoz Helga.

-          Hé! Ezt honnan tudod?

-          Ugyan már! Lya szinte profi pingpongos.

-          Mennyi lett? – kérdezte vigyorogva Gustav.

-          11:1, 11:2 és 11:6.

-          Uh, ez csúnya. – szólalt meg Bill. – Mármint ahhoz képest, hogy nem tudtam, milyen jól játszik és… - próbálta kimenteni magát, miután Tom szúrósan nézett rá.

-          Nyugi! Semmi gond! De viszont ő is veszített.

-          Csúszdában? – kérdezte meglepődve Matt.

-          Aha. – hajtottam le a fejem.

-          Mennyire? – Bill.

-          5:0.

-          Basszus! – Helga. – Mármint izé…

-          Na jó. És hol van a gerlepár? – kérdeztem.

-          Szerintem Georg valamelyik wc-ben elégíti ki Sarát. – vigyorgott Tom.

-          TOM! – kiabált rá mindenki.

-          Vagy fordítva.