21. rész

Péntek délelőtt volt. A gépkocsi tilalom miatt az utcákat biciklisek és gyalogosok vették birtokba, de a buszok és villamosok sem álltak le hiszen az embernek valahogy munkába is kell mennie. Németország belvárosa nyüzsgött, mint mindig, és az embereknek egyelőre fogalmuk sem volt, mi zajlik pár méterrel lejjebb a metróvonalon. Egy szerelvény vezetője szívrohamot kapott, és eszméletlenül borult a műszerfalra. A metró embertelen gyorsaságban száguldott pont 1 kanyar felé. Hogy az utasok elkerüljék a falba csapódást, meghúztak 1 vészféket. A metró kerekei a hirtelen stop miatt leszaladtak a sínről, a metrókocsik pedig keresztbe fordultak, néhány egymás hegyén-hátán. Minden ablak betört, a metrókocsik többsége súlyosan roncsolódott. Néhány ember kiesett az elszabadult járműből, és az alagútban feküdtek holtan, vagy eszméletlenül, és voltak olyanok is, akiket a metró roncsai tartottak fogva. Az évtized (vagy talán évszázad?) legsúlyosabb metróbalesete következett be. Halottak, sérültek, káosz, köztük valahol Bill, Tom, Georg és Gustav. Ők vajon hogy jártak? Életben vannak? Ha igen, mennyire sérültek meg? Szerencsére Bill életben volt. A fal mellett feküdt, sok törmelék vette körül, és magát a fiút is majd betemették a kő és vasdarabok, üvegszilánkok. Bill felnyitotta a szemét, de amint magához tért, köhögés fogta el a tüdejébe ment portól. A fiú megpróbált fölülni. Nagyon szédült, valószínűleg beverhette a fejét. Megtapogatta a homlokát és csakugyan 1 jókora véres sebet talált.

-Francba… -motyogta. Ekkor körülnézett. Amikor meglátta a pusztítást, nem jutott szóhoz. Bár már látott ilyesmit filmekben, de a valóság ezerszer vérfagyasztóbb, mint a legdurvább horrorfilm, és a legmeghökkentőbb katasztrófafilm. Rengeteg por volt a levegőben, sérültekkel, áldozatokkal. Megannyi kiáltás hallatszott, az emberek a hozzátartozóikat keresték. Bill a földre nézett, hogy átkutassa tekintetével a közelében lévő sérülteket, hátha megpillantja valamelyik bandatagot. Ám ehelyett egy nőt és az  óvodás korú kisfiát látta meg, akiket az ütközés előtt pillantott meg. A gyerek eszméletlen volt, de a sebe nem volt súlyos. Az anyja viszont már nem volt ennyire szerencsés…

Bill elfordult és feltápászkodott.

-Tom! Georg! Gustav! –kiáltotta, amilyen hangosan csak tudta. De sehonnan sem kapott választ. Bill elindult, hogy bejárja pár metrókocsi környékét.

-Tom! Georg! Gustav! –kiáltozta tovább, közben igyekezett egy helyben maradni, ugyanis a szédülése dülöngélésre kényszerítette.

-Bill! –hallatszott 1 hang pár méterre tőle. Bill azonnal a hang irányába fordult, és megpillantott 1 ismerős alakot, akinek hosszú barna haja az arcába lógott, és mivel valószínűleg nem sok ereje volt fölállni, odavonszolta magát a fiú felé. Bill rögtön felismerte a sérültben Georgot.

-Georg! –kiáltott fel boldogan, majd leguggolt a gitáros mellé, hogy segítsen neki fölállni.

-Nem tudok felállni… fáj a lábam! –mondta Georg. Bill megnézte, mi van a gitáros lábával. Elszörnyedt a látványon. Egy tenyérnyi vasdarab félig bele volt állva Georg combjába. Bill tudta, hogy nem húzhatja ki a vasdarabot, mert akkor a fiú elvérezne.

-Nem húzhatom ki, mert akkor elvérzel. De ne aggódj, hamarosan itt lesznek a mentők, és ők majd ellátnak! –mondta bátorítóan Bill.

-Rendben van… -mondta Georg, majd megpróbált valami mosolyfélét kreálni.

-Nem láttad Tomot és Gustit? –Bill

-Nem, eddig te vagy az egyetlen ismerős. –Georg

-Meg kell őket keresnünk! –Bill

-Szerintem is, de én nem tudok… -kezdte Georg, de Bill a szavába vágott.

-De fel tudsz! Segítek! –Bill. Georg bólintott, majd összeszorította a fogát, és az ép lábára támaszkodva megpróbált fölállni, miközben Bill a kezét fogta. Sikerült Billre támaszkodva felállnia. Elindultak a metrókocsi másik oldala felé.

-Bill! Georg! –hallatszott 1 ismerős hang.

-Tom? –kérdezte Bill. hamarosan meglátta a feléjük siető Tomot, aki csodával határos módon, pár karcolással megúszta az esetet.

-Jól vagytok? –kérdezte a rasztás, ám amikor meglátta Bill vérző homlokát, és Georg lábát, inkább így folytatta: -Tudom, hülye kérdés volt. De hol van Gusti?

-Őt keressük! –Georg

-Meg fogjuk találni! Tuti! –mondta Tom, majd Georg másik oldalára ment, hogy segítsen neki állva maradni.

-Gustav! –kiáltozták mindhárman, közben folyamatosan járták a környéket.

-Itt vagyok! –kiáltotta Gusti valahonnan a földről, pár méterre a fiúktól. Bill, Tom és Georg egyszerre néztek a hang irányába. Gusti épp a félredőlt metróból próbált kimászni.

-Segítek! –mondta Tom, majd gyorsan felmászott a metró tetejére, és segített Gustinak kijönni. Bizony Gustinak is voltam csúnya sebei, de szerencsére egyik se volt komoly.

-Hála istennek mind megvagyunk! –mondta Bill boldogan.

-Jaja. –Tom.

-Hú Georg a lábad! –Gusti

-Nem vészes… mondjuk kibaszottul fáj, de amikor Angelina Jolie esküvői képeit láttam, az jobban fájt… -Georg nevetve. A többiek is elmosolyodtak.

-Halljátok… már csak 1 gond van: hogy fogunk innen kijutni? –kérdezte Gusti. Bill szétnézett. A metróskocsik és a törmelékek eltorlaszolták az alagút mindkét oldalát. Sérültek rekedtek a metróban, és az alagútban. Csapdába estek…