11. rész

Te hagytál itt mindenkit!

…::: Emily szemszöge :::…

Itt fekszem az ágyban Tom mellett, és azon gondolkozom, hogy Amy mért nem akart eddig haza jönni. Talán visszament Peterhez, talán nem. Nem tudom. Annyit tudok, hogy hirtelen nagyon haza akart jönni. Már Bill is beletörődött, hogy talán soha többé nem látja, pedig nagyon sokáig küzdött ez ellen. Nagyon sokat kereste. Volt, hogy egy hétig nem tudtunk róla semmit, és amikor haza jött csak annyit mondott: „Nincs meg!”. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy vajon hol lehet. Még Petert is felkerestük, hátha tud róla valamit. De ő csak akkor tudta meg, hogy Amy „eltűnt”, amikor mi mondtuk neki. Ő is kereste mindenhol. Bár nem tudom, hol volt eddig a nővérem, de szerintem visszament Münchenbe. Ha igen, akkor elég jól elbújt.

-         Jó reggelt, szerelmem! – mondja Tom, és megcsókol.

-         Reggelt? Tudod te mennyi az idő? – kérdezem picit dühösen, de igazából nem haragudtam rá.

-         Őőőő.. nem! De.. 15: 37. – válaszol egyszerűen. – Mennyi? Te jó ég! Mikor feküdtünk le?

-         Olyan 4 óra körül. Mért?

-         Akkor nem is aludtunk sokat. – nyugodt meg Tom. – Amy tényleg haza jött, vagy csak álmodtam?!

-         Haza jött tényleg. – válaszoltam gúnyosan.

Tom nem válaszolt, csak a fürdő felé vette az irányt. Én még mindig az ágyban voltam, mikor Bill benyitott a szobámba mosolyogva.

-         Szia! Tom hol van?

-         A fürdőben. Ezek szerint újra együtt vagytok, mintha mi sem történt volna? – kérdeztem Billtől, miközben a fürdő felé mutattam.

-         Azt azért nem mondanám, hogy nem történt semmi, de igen. Megpróbáljuk ott folytatni, ahol abba hagytuk. – válaszolt, miközben már félig a fürdőszobában volt.

Tudomásul vettem Bill válaszát, majd elindultam Amy szobája felé. Mikor beléptem ő az ágy szélén ült és sírt. Leültem mellé és megkérdeztem, hogy mi történt.

-         Elrontottam az egészet! Nem kellett volna vissza jönnöm. – kezdett bele Amy sírva.

-         Ebben legalább egyet értünk. – válaszoltam kicsit dühösen.

-         Ezt, hogy érted? – nézett rám értetlenül.

-         Úgy, hogy te nem tudod, hogy milyen volt Bill amíg nem voltál itt. Én tudom. Nagyon szomorú volt. És volt, hogy hetekig nem tudtunk róla semmit, mert elment megkeresni téged, és amikor visszajött, csak annyit mondott, hogy „Nincs meg!”. Nagyon rossz volt őt így látni. Nem ezt érdemli. Ő az a srác, akinek egy olyan lány kell amilyen te VOLTÁL! Nem amilyen most vagy. Neki az a törékeny, érző lány kell, nem ez. Felfogod? Nem hiányzott ez senkinek. Tényleg jobb lett volna, ha haza sem jössz! – kiabáltam Amyvel. Ő egyre jobban sírt. Fájt neki minden egyes szó. Úgy érezte, hogy minden szó hallatán megfordul egy tőr a szívében. Nagyon sírt, de igazam volt. Nem tudtam mit tenni. El kellett mondanom.

A kiabálásra Bill és Tom az ajtóhoz siettek. Mikor már értették a szavaimat, megálltak az ajtó előtt és hallgattak. Nagyon meglepődtek, hogy ezeket a nővérem szemébe merem mondani. Mikor befejeztem a kiabálást, benyitottak. Billnek könny volt a szemében. Tom oda sietett hozzám és átölelt. Megfogta a derekamat és kimentünk a szobából. Hagytuk, had beszéljék meg a dolgokat. Mi lementünk a konyhába. Hallottuk, hogy kiabálnak egymással, de nem akarunk bele szólni. Ez az ő dolguk. Tom érezte, hogy testvére jelenleg, nincs jó lelkiállapotban, de nem tudott ellene mit tenni.

…::: Bill szemszöge :::…

Tommal itt állunk az ajtó előtt és megdöbbenve hallgatjuk, ahogy Emily ordibál Amyvel. Hirtelen csönd lett. A kilincs felé nyúlok, de Tom elkapja a kezem, és a fejét rázza. Engem nem érdekel. Benyitok a szobába. Csönd van. Senki nem mond semmit. Tom oda megy Emilyhez és kivezeti a szobából. Mikor kimentek, becsuktam az ajtót. Oda mentem Amyhez és átöleltem. Ő csak sír és sír. Nem nézett a szemembe. Nagyon sajnáltam szegényt, de azért igaza volt Emilynek. Most nem állhattam mellé. Most nem. Felesleges lett volna.

-         Cssss.. Ne sírj! Kérlek! Felejtsd el, ami történt. Kérlek! – kértem elcsukló hangon. A sírás kerülgetett, de most nem sírhattam.

-         Nem felejtem el. Kár volt vissza jönnöm. – válaszolt Amy, miközben ellök magától. Én ott állok szembe vele és lehajtom a fejem.

-         Ne mondj ilyet. Nem volt kár, hogy visszajöttél. – válaszolok, miközben újra elindulok felé.

-         Hagy! Igaza van a húgomnak! Kár volt vissza jönnöm, sajnálom, hogy megbántottalak azzal, hogy elmentem, de el kellett mennem. Értsd meg! – kért könnyes szemekkel.

-         Én értem és nem haragszom, hogy elmentél. Az a lényeg, hogy most itt vagy! Kérlek te érts meg engem. Én szeretlek az első pillanattól kezdve, erre te itt hagytál három nap után. Én vártam rád két évet, erre megint itt akarsz hagyni, csak most két nap után. Ez így nem megy. Döntsd el. Szeretsz, vagy csak játszol velem?! Mert ha csak játszol, akkor én ebből most kiszállok. – mondtam Amynek, már én is kiabálva. Egyre jobban sírt, de nem érdekelt. Most nem. Ki kellett mondanom, mert megfulladtam volna.

-         Szeretlek! Esküszöm, csak azért gondold végig az én helyzetem. Egyiknapról a másikra elköltözöm onnan ahol boldog voltam egész életemben, és ezért ott kell hagynom egy olyan fiút, akit szerettem. Ezután megjelentél TE. Szerinted ez milyen volt nekem? Mert én tudom és te el sem tudod képzelni. – kiabál már ő is.

Mikor befejezte a mondatát, hozzám futott, én pedig átöleltem. A fejére hajtottam az enyémet és a haját kezdtem simogatni. Így sírtunk. Együtt. Mikor megnyugodott, erősen megfogtam a két kezét, és a szemébe néztem.

-         Tényleg szeretsz? Ha igen, akkor felejtsd el ezt a két évet.

Ő csak bólogatott. Újra magamhoz húztam és addig öleltem, amíg teljesen megnyugodott. Együtt lementünk a konyhába Emilyhez és Tomhoz és folytattuk az életünk.