15/3. rész

A nászéjszaka

Amikor a ruhám a földön landolt, megcsörrent Bill telefonja. Nagyot sóhajtott, majd felvette. Ez alatt én elindultam a fürdő felé és engedtem magamnak vizet a kádba. Hallottam, ahogy Bill beszélget.

-         Szia! Mit akarsz?

-         ………….

-         Itt vagyunk a közeli szállodában!

-         …………

-         Legalább ma hagyjál békén jó? Köszi!

-         …………

-         Na jól van! Leteszem, szia!

Azzal letette a telefonját és bejött hozzám, a fürdőbe. Mikor a kád felé nézett csak annyit látott, hogy nyakig elmerülten fekszem a kádban, és be van csukva a szemem. Oda sétált a kád mellé és leguggolt. Óvatosan elkezdte simogatni az arcom, mire én lassan kinyitottam a szemem és felé fordultam.

-         Gyere aludni! Azért akartam eljönni, mert láttam, hogy fáradt vagy. – mondta mosolyogva.

-         Nem akarok még aludni! Téged akarlak! – válaszoltam nyűgösen és megcsókoltam.

Berántottam magam mellé a vízbe. Szerencsére két személyes kád volt. Nem érdekel, hogy ruhában van. Elkezdtem levenni róla a ruháit. Elösször a zakóját, majd az ingjét, majd a nadrágját és végül a boxerét. Ezeket mind kidobáltuk a kádból és egymásnak estünk. Elösször csak lassan csókolt, majd egyre vadabb lett. Addig csókolóztunk, míg végül azon kaptuk magunkat, hogy újra és újra egymáséi leszünk. Halkan ugyan, de hallottuk, hogy csörögnek a telefonjaink. Mind kettőnké egyszerre szólalt meg és egyszerre hallgatott el. Vagy két órája a kádban lehettünk, mikor kimásztunk és előkerítettük a telefonjainkat. Mind kettőnknek volt 4 nem fogadott hívása és min. 5 üzenete. Mikor elolvastuk az üzeneteket, mosolyogva hívtuk vissza a küldőiket. Mikor letettük megállapítottuk, hogy ezek hülyék. Csak sejthették volna, hogy mi van, hisz mégiscsak ez a nászéjszakánk. Befeküdtünk az ágyba és egymás karjaiban aludtunk el. Másnap, későn keltünk. Olyan délután 3-4 felé. Összeszedtük magunkat, majd felhívtuk Tomot, hogy otthon vannak-e. Szerencsénkre ők is a szállóban aludtak az éjjel így haza tudtunk menni együtt. Megbeszéltük, hogy 2 óra múlva találkozunk a recepción. Így is lett. Tom és Emily persze késett egy kicsit, de ez várható volt.

-         Na mi volt az éjjel? Annyira nem akartátok felvenni azt a rohadt telefont. – kérdezte röhögve Tom.

-         Közöd hozzá? Szerintem nincs! Egyébként meg úgy töltjük a NÁSZÉJSZAKÁNKAT, ahogy akarjuk. – válaszoltam és kiemeltem azt a bizonyos szót.

-         Jólvan már! Egyébként van egy sejtésem. – kacsintott Bill felé.

-         Nehogy járjon a szád, különben elválok.. – jelentettem ki Billnek, de amikor elfordultam felőle kitört belőlem a nevetés. Vissza fordultam felé és láttam, hogy nagyon szíven ütötte az előző kijelentésem. – Jaj nehogy komolyan vedd. Nem válnék el tőled soha sem!

-         Tudom, csak rosszul esett. – magyarázkodott lehajtott fejjel.

-         Na.. tényleg nem gondoltam komolyan.. Szeretlek.. és egyébként is.. ilyen hülyeségért nem válnék el..

-         Hé gerlepár.. Gyertek már.. Soha nem érünk haza ilyen tempóban.. – kiabált felénk Tom a kocsiból.

-         Jó jó.. megyünk már. – kiabált vissza Bill, majd felém fordult. – Verseny a kocsiig?

-         Okay.. – azzal már futottunk is. Persze Bill nyert. Rajta nem magas sarkú volt. Így könnyű.

Beszálltunk a kocsiba és elindultunk vissza Magdeburgba. A csendes kicsiny falucskába, ahol a Kaulitz ikrek csendesen, nyugodtan élhetik hétköznapjaikat