Fájó szív

(Halhasd hozzá: http://youtube.com/watch?v=5fKa9D6HF8M )

Az utcákon nagyon meleg van. Nem csoda hisz június van. A gyerekek a közeli parkban önfeledten játszanak. Élvezik a jó időt. Én meg itt ülök a szobámban és csak az ablakon keresztül nézhetem ahogy élvezik az életet. Fiatalok még. Annyi minden vár még rájuk. Mesék, csodák, álmok beteljesülése. Szerettem az ablakban ülni és bámészkodni. Néha eszembe jutott az a nap, amikor ide költöztünk. Ilyenkor mindig mosolyogtam egy jót, hogy hogyan viselkedtünk Billel. Mind két óvódás, aki nem tudja, hogy milyen a másik csókja. Anyu is nagyon hiányzik. Főleg most. Nem tudom még, hogy mit kell majd tennem, ha megszületik a pici. A gondolataimból Emily riasztott fel.

-         Szia! – köszönt Emily.

-         Szia! Mért jöttél?

-         Ki akarok menni anya sírjához, és gondoltam mehetnénk együtt.

-         Aha.. hát nem is tudom.. Biztos, hogy mennem kéne nekem is? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Szerintem nem ártana végre kijönnöd.

-         Jó jó.. tudom, de félek.. Olyan rossz ez így.. a temetésén se voltam itt..

-         Nem baj.. na gyere!

-         Jó! Legyen! Megyek! Húsz perc és mehetünk.

-         Okay! Lent találkozunk.

-         Rendben! – azzal magamra zártam a fürdőszoba ajtaját és letusoltam.

Pontosan húsz perc múlva megjelentem a konyhában. Intettem Emilynek, majd elkaptam a kocsi kulcsot és beszálltunk a kocsiba. Hamar oda értünk, mert nem volt messze. Leparkoltam egy eldugott kis helyen közel anyu sírjához. Oda sétáltunk és tettünk egy-egy szál vörös rózsát a sírra. Hosszas csönd után hallottunk egy ismerős hangot a hátunk mögül. Megfordultunk és anyut láttuk. Hirtelen könny szökött a szemembe. Nagyon hiányzott.

-         Anya? Tényleg te vagy az? – kérdezte a húgom elcsukló hangon.

-         Igen kicsim! Én vagyok az. – válaszolt mosolyogva anyu.

-         Az meg, hogy lehet? – kérdeztem értetlenül, miközben könny gyűlt a szemembe.

-         Titok! Majd megtudod te is egyszer, de ne sírj! Nincs semmi baj! – húzott magához anyu.

-         Annyira sajnálom, hogy nem jöttem el a temetésedre! Nem volt erőm.. akkor szembe kellett volna néznem nagyon sok mindennel. Olyanokkal is amikre, akkor még nem álltam készen.. –magyarázkodtam sírva.

-         Tudom, és nem haragszom, de nem szeretnélek sírni látni titeket. Legyetek boldogok a fiúk mellett. És Amy.. Simonéhoz nyugodtan fordulhatsz segítségért. Emily te is!– válaszolt anyu még mindig mosolyogva.

-         Rendben! – mondtuk egyszerre a húgommal.

-         Lányok nekem mennem kell! Sziasztok! Majd még találkozunk! Szeretlek titeket! – azzal eltűnt a fák között!

Emilyvel még beszélgetünk egy kicsit, majd haza mentünk. Megnyugodtunk mind a ketten. Amikor hazaértünk, elmeséltünk mindent a fiúknak, de ők csak hülyének néztek bennünket.

-         Nagyon köszi a megértést! – mondtam dühösen.

-         Jajj.. Amy.. Ne csináld már! Mennyi az esélye annak, hogy anyukátokat látattok? – kérdezte Bill miközben erősen magához húzott.

-         Elég kicsi, de akkor is ő volt! Tudom! Hidd már el! – válaszoltam kicsit hangosan.

-         Jó! Elhiszem, de ne sírj. – mondta, mert látta, hogy egy könnycsepp kicsordul a szememből.

Én erre a vállába fúrtam arcom és úgy sírtam. Csak úgy jöttek egymás után a forró könnycseppek a szememből. Elmondtam mindent Billnek és ő csak hallgatott. Hallgatta az egész életemet. Mindent elmondtam. Még azt is, amit eddig megpróbáltam meg nem történté tenni. Egyszer-kétszer éreztem, hogy nem esik neki jól, amit hall, de belátta, hogy az a múlt. Már későre járt az idő, mikor elmondtam Billnek, hogy mit éreztem, amikor megláttam az ablakban ülve. Ő ezen csak mosolygott, és ő is elmondott mindent, ami eddig vele történt az életében. A nagy mesélés közben felmentünk a szobánkba és ott folytattuk. Emily és Tom pedig megpecsételték a szerelmüket újra. Az nap éjjel a Magdeburgi kis utcában boldogok voltak az emberek. Ki-ki a maga módján, de mindenki boldog volt.