- Ééééébresztő hétalvók!!! A hasatokra süt a nap!!! – álltam csípőre tett kézzel a 4 fiú fölött, akik elaludtak este a tábortűznél.

- Jajj, még egy kicsi haaad… - fordult Tom a másik oldalára.

- Aki éjjel nagylegény, az legyen nappal is!! Gyerünk!! Felkelni!! – bölcselkedtem.

- Olyan gonosz vagy!!! – nyafogott tovább a rasztás, miközben kómás fejjel felült. – Fáj a fejem…

- Hát igen… Másnapos vagy… - állapítottam meg.

- MI??? ÉN??? Nem is ittam sokat!! – háborgott.

- Tényleg nem… elvégre is csak a nevedet nem tudtad… - csóváltam a fejem.

- De azt tudtam!! Csak kimondani nem!! – vigyorgott.

- Mert nagyon nehéz, és bonyolult név az, hogy Tom… - néztem rá kétkedve.

- Ennyi sör után neked is az lett volna… - ásított Gustav.

- Hát, az biztos, hogy Tom megdöntötte a sörivási rekordunkat… - helyeselt Georg, aki idő közben szintén magához tért.

- 18 üvegnél abbahagytuk a számolást… - vigyorgott Gustav, magyarázattal szolgálva kérdő tekintetemre.

- 25 fölé nem mentem!!! Most viszont dobok egy sárgát! – pattant fel hirtelen, és elfutott a ház felé. Ikre viszont még mindig húzta a lóbőrt.

- Bill… Most már neked is ideje felkelni!! – ráztam meg finoman a vállát.

- Mmmmm… - volt a tömör válasza.

- Ebből elég!!! Gyerünk!! – kezdtem el rángatni, de kis idő múlva elkapta a kezem:

- Oké, rendben, fenn vagyok… - motyogta, és tényleg kinyitotta a szemét.

- Zsu már csinálja a reggelit! Nem vagytok éhesek?? – néztem körbe a még igen csak beszűkült társaságon.

- De! Mint a farkas!! – pattant ki hirtelen a basszer csipája.

- Mi lesz a kaja?? – csillant fel Gugu szeme is.

- Hmm… Mintha sültszalonna illatát érezném… - somfordált Georg a bejárat felé.

- Jajj, ne is említs most nekem ilyeneket, mert mindjárt viszontlátod a sörömet… - fogta a hasát Bill.

- Na! Csak nem te is ittál?? – néztem rá csodálkozva.

- De… És elég nagy hiba volt… ugyanis tudniillik, hogy nem bírja a gyomrom a sört… - tápászkodott fel a földről az énekes.

- Akkor meg minek ittál?? – néztem rá rosszallóan.

- Hát… mert… - kereste a szavakat. – Olyan jó volt a hangulat… nem tudtam megállni!!! És különben is csak egy félig jutottam, mert rosszul lettem közben.

- Bolond! - fogtam meg a fejem.

- De nyugi, a sör nem ment kárba… feláldoztam magam!!! – vigyorgott az időközben visszatért Tom. – Szerintem húzzunk kajálni, mert Zsu megint kitett magáért!!

- Hajjaj!!! – dőlt hátra Tom az asztalnál. – Na, most már nem fáj a fejem…

- Csodálnám is, ha még mindig fájna… 3x csináltam repetát… - tette csípőre a kezét Zsu.

- Az igazság az, hogy még mindig tudnék enni, csak nincs szívem ugráltatni!! – mosolyodott el nagylelkűen a gitáros.

- Emlékeztetlek, hogy nem hízókúrára jöttünk, hanem nyaralni! – emelte fel a mutatóujját Bill.

- Igaz is! Kéne szervezni valami programot… - morfondíroztam.

- Van egy ötletem! – ütött az asztalra Gustav. – Mennyünk el vacsizni ma este! Kóstoljunk meg valami itteni speckó kaját!!

- Nagyon jóóó!! – lelkendezett Zsuzsi – Mikor körbevezettük Ellát a falun, láttam egy nagyon hangulatos kis éttermet! Közvetlenül a part mellet van!

- Tökkkéletes! – jelentette ki Tom.

- Felőlem rendben! – bólogatott Bill.

- Kaja? Alap!!!! – virult Georg.

- Nagyszerű! Benne vagyok! – mosolyogtam.

- Akkor ezt meg is beszéltük! Elmegyek, és foglalok asztalt estére! – állt fel Gugu.

- Én is veled megyek! – ajánlkozott Zsu.

- Én pedig készítem a gyomromat estére! – vigyorodott el Tom. Miután ezt frankón megbeszéltük, mindenki ment a dolgára. Zsu és Gusc bementek a faluba, Georg lefeküdt a függőágyba „olvasás” címszóval, (de a fejére borított újságból én másra következtettem…)

mi, a fiukkal meg ökörködtünk a parton.

- Úr Isten! Tom, mit csinálsz?? Azt nem úgy kell!! – fogtam a fejem. Éppen homokvárat próbát építeni (értelem..), csak nem ment neki, ugyanis ez számára annyiból állt, hogy csinált egy homokkupacot, a tetejébe nyomott egy botot, azután rászórt egy csomó levelet.

- Még ezt sem vagy képes normálisan megcsinálnia!! – csóváltam a fejem.

- Most mit vársz tőle?? – kiáltott oda Bill, aki a mellettünk lévő dzsindzsába bóklászott.

- Kösz tesa… - fintorgott a rasztás. – De most mi baj van ezzel?? – mutatott rá „remekművére”, ami épp omladozott a rászórt kagylóktól.

- Semmi, Tom! Semmi… - sóhajtottam, azzal ráhagytam a dolgot, és inkább visszatértem a napozáshoz.

- Ella! – hallottam Bill hangját mellőlem pár perc múlva. Felültem.

- Ezt neked hoztam!!! – adott a kezembe egy gyönyörű orchideát.

- Jajj, hisz ez gyönyörű!!! Köszönöm!! – adtam egy puszit az arcára, amitől kicsit elpirult.

- Volt több féle is, de szerintem ez volt a legszebb! – mosolygott, miközben a hajamba tűzte a virágot. Fürtben 5 virágfej volt rajta. Fehér alapon lilás – bordó foltok voltak a szirmokon, középen egy kékes bibével. Még soha nem láttam ilyen csodás növényt. És attól még szebbnek tűnt, hogy Billtől kaptam.

- Jajj, fejezd már be!! – lökte oldalba az énekes ikrét. Ekkor én is Tomra néztem, aki kajánul vigyorgott, és húzogatta a szemöldökét. Elég muris fejet vágott, ezért elnevettem magam.

- Ajaj… itt még lesz valami… - mosolygott tovább, de mikor tekintete találkozott testvére gyilkos pillantásával, jobbnak látta, ha még egy csigaházat tűz a homokkupacból kiálló bot tetejére. Ezek után gyorsan témát váltott, hogy véget vessen a kínos csöndnek:

- Késsz a mestermű!!!! – csapta össze két tenyerét, majd felállt.

- És most itt akarod hagyni, hogy gyönyörködjünk benne?? – néztem fel rá. Ő leguggolt hozzám, félre tűrte a fülemből a hajat, és belesúgta:

- Vigyázz rá!! Neked csináltam!! – azzal elnevette magát.

- Jajj, de lökött vagy!!! – löktem el. Ő visszataszított és elfutott a tenger felé. Én neki estem Billnek, aki megfogott.

- Kapjuk el!! – vigyorodott el, azzal mindketten ikre után szaladtunk, aki már a habok között lubickolt. Ezek után egészen addig vízi csatáztunk, még a nap el nem kezdett lefele kúszni, és haza nem értek Zsuék.

- Hát ti mit csináltatok ilyen sokáig?? – kérdeztem tőlük, törölközővel szárítva a hajam, kinn a parton.

- Őőőő… sok mindent!! Ha már egyszer bementünk a faluba, körül is néztünk! – vont vállat Gusc.

- Egy csomószor voltatok már a faluba… - néztem rájuk kétkedve.

- Jó, de nem így kettesben! – vigyorgott Zsuzsi. Ezzel mindent megmagyarázott, és bunkóságnak tartottam a további kérdezősködést. Inkább gyorsan elmentem lefürödni, hajat szárítani és öltözködni, mert lassan indultunk. Egy fekete, spagetti pántos egybe részes miniszoknyát vettem fel saruval… nem nagy cucc, a fiúknak mégis kiesett a szemük, mikor megláttak.

- Hoppá – hoppá… hát ez… - akadt el Tom.

- Sexy… - segítette ki Georg. Ezen kicsit elpirultam.

- Szerintem nem kéne ilyen ruhákat felvenni a jelenlétükben!! – bökött Bill a srácokra.

- Jajj, mintha neked nem tetszene!! – nézett rá gúnyosan a rasztás.

- Egy szóval sem mondtam ilyet! De szerintem nálam kell a legkevésbé félnie attól, hogy ráugrok! – válaszolt, ökre… khm… ikre hanglejtését utánozva. Ezen, mi Zsuval jót mulattuk.

- Nem akartam ráugrani!!! – kérte ki magának a sértett. – Csak a tudtára adtam, hogy meghozta az étvágyam! – ezt a kijelentést testvére egy fejbevágással díjazta.

- Gyerekek, miután befejeztétek Ella öltözékének elemzését, (ami MELLesleg nagyon csinos) akár indulhatnánk is! – tette csípőre a kezét Gusc, félbeszakítva a kirobbanni készülő vitát. Zsu csak egy szúrós pillantással jutalmazta a megjegyzést, de azt is elnevette, a srác cuki „bocsánatkérő” arckifejezése láttán. A faluba vezető úton végig engem piszkáltak, hogy vehettem volna fel rövidebb szoknyát is, amire Billnek az volt a megjegyzése, hogy ennyi erővel jöhettem volna bikinibe is… (-_-’) Ezért gondolom senki sem csodálkozik azon, hogy hálát adtam az Istennek, mikor végre megérkeztünk az étteremhez, és a fiukat a kaja foglalta le.

- Wow! Ez nagyon klassz!! – tátottam a számat, belépve a helységbe. Egy nádtetővel fedett kis ház volt… Vagy nem is igazán ház, hiszen csak egy derékig érő farács volt az oldala. A mennyezetről különböző színű lampionok lógtak le, és a pincérek fűszoknyás, virágfüzéres fazonok voltak. A mixer pult mögött álló hapsin volt egyedül Hawaii – mintás gatya. A mi asztalunk, közvetlenül a farács mellett volt, a tengerre néző oldalon. Azt mondta a pincér, aki odavezetett minket, hogy ez a vendéglő legjobb asztala. Gustavnak igen sokat kellett küzdenie érte. (De aranyos!! J)

- Ugyan semmiség!!! Ennyi jár nekünk, ha már itt vagyunk!! – szabadkozott, mikor megdicsértük. A dobos egy hatszemélyes asztalt foglaltatott nekünk. Az ülésrend a következő volt: Bal oldat: legbelül a rács mellett Bill, mellette Zsu, kívül Gustav.

Jobb oldalt: legbelül, Billel szemben én, mellettem Tom, Gusc - cal szemben Georg. Nem kértünk étlapot, viszont Gustav a személyzet lelkére kötötte, hogy a sziget specialitásait szeretnénk megkóstolni, mind italok, mind pedig ételek terén. Ezt ők nagyon szimpatikusnak találták, így már intézkedtek is az érdekünkben.

- Milyen rendesek az itteniek!! – jegyezte meg Zsu.

- Igen! Én személy szerint azért szeretek nyaralni, mert külföldön nem úgy állnak hozzánk, mint a sztárokhoz, hanem mint a rendes emberekhez!! – bólogatott Bill.

- Hát nem tudom… én most érzem úgy, hogy sztárként bánnak velem… - mosolyodtam el. Erre senki nem mondott semmit, mert nagyon jól tudták, hogy az értékrendek köztem és köztük teljesen másak.

- Még pár nyár velünk, és az ilyesmi természetes lesz!! – vigyorgott Tom. Én csak halványan elmosolyodtam, és lenéztem az asztallapra. Bill észrevette:

- Mert, hogy jövő nyáron is jössz hozzánk… igaz?? – fogta meg a kezem.

- Nem tudom… az még a jövő zenéje!!! Számomra még az is elég hihetetlen, hogy itt vagyok! Pedig ennek már lassan 2 hónapja… - vontam meg a vállam, majd finoman elhúztam a kezem Billétől. Ő furcsán nézett rám, de még mielőtt azt hihette volna, hogy megbántott valamivel, rá mosolyogtam, és az asztal alatt átkulcsoltam lábaimmal az övét, jelezve azt, hogy nem a közelségét ellenzem, csak a többiek jelenlétében az előbbi gesztus félreérthető volt. Ő is elmosolyodott, és apró bólintással jelezte, hogy érti a célzást. Mivel ez mind egy pillanat alatt történ, a srácok nem vették észre, sőt vitték tovább a beszélgetést:

- Pedig szerintem mi elég hihetőek vagyunk!!! Szóval én eldöntöttem, hogy jövőre is jössz!! – kajánkodott Tom.

- Perszeee!! És az adósságom már akkora lesz, hogy meg sem tudom majd fizetni!! – háborodtam fel.

- Milyen adósság?? – kelt ki magából Zsu is.

- Hát a nyaralás, meg, hogy nálatok lakok, stb… - soroltam.

- Pff… Hallod Tom?? Minek néz minket ez a csaj?? – csóválja a fejét Georg.

- Nem tudom haver, de valami nagyon félresiklott az ismerkedéskor, ha azt hiszi, megengedjük neki, hogy visszafizessen bármit!!! Szóval akkor kezdjük előröl: Hello, Tom vagyok!!! És ha megtudom, hogy azon rágódsz, hogyan tudnád megadni az „adósságod”, jól seggbe rúglak!!! – nyújtott kezet. Erre elnevettem magam.

- De akkor is!!! Valahogy viszonoznom kell ezt nektek!! – makacskodtam.

- Tudod, mivel viszonozhatnád??? – hajolt hozzám a rasztás.

- Na?? – vártam a folytatást.

- Azzal, - és itt ikrére pillantott. – ha jól érzed magad!!! – elmosolyodtam, de mindenki más egy nagyot sóhajtott, mert arra számítottak, hogy a gitáros valami rosszat mond. Bár úgy tettem, mintha nem láttam volna ezt a sunyi oldalpillantást, tudtam nagyon jól, hogy mire célzott vele a srác. Bill zavartan megvakarta a tarkóját, majd furcsán összemosolyogtak ikrével. Erre én is elmosolyodtam, de továbbra is tettetem a vakot. Már kezdett kicsit nyomott lenni a hangulat, mikor végre kihozták a menünket. Annyi féle kaja volt a tálcákon, és olyan guszták, hogy a szemem alig bírt betelni vele. A pincér mindenkit végigkérdezett, hogy alkoholos, vagy mentes koktélt kér, majd elment. Természetesen mindenki maradt az alkoholosnál. Nekiálltunk enni. Persze Georg és Tom nem bírták ki barmulás nélkül, így a kaja is jó hangulatban telt. Miután végeztünk a vacsival, (ami isteni volt) kihozták a koktéljainkat.

- Ez valami eszméletlenül finom volt!! – nyilvánított véleményt Tom. Ezzel mindenki egyet értett.

- És a koktélok is azok! – teszem hozzá.

- Vitathatatlanul! – helyeselt Georg. – Nekem nagyon bejött a mai este!

- Ezzel szerintem mindenki így van! – pillantott rám Bill. A lábunk az asztal alatt még mindig össze volt kulcsolva, és egész vacsora alatt hasonló pillantásokat váltottunk. Természetesen most is viszonoztam a gesztusát, kedves mosollyal.

- Hát… sajnos egyszer minden véget ér… gyerekek, én nem akarlak sürgetni titeket, de már negyed egy… lassan mennünk kéne! – pillantott órájára Gustav.

- Megisszuk a koktéljainkat, és húzunk haza, apuci!! – válaszolt Tom, egy kisgyereket utánozva.

- Jajj, hogy nekem milyen tündéri kisfiam van!! – csípett a rasztás arcába, mire mindenki elkezdett nevetni.

- Ajj - ajj! Szerintem nem kéne több alkoholt inniuk!! Már azt képzelik, hogy ők egy család!!! – néztem kétségbeesést színlelve Zsura. Ezen megint nevettek. Még elsütöttünk pár ilyen poént, aztán mindenki kiitta pohara tartalmát, majd Gustav rendezte a számlát és elindultunk haza. Pontosabban indultunk volna…

- Nézzétek milyen szép a tengerpart a holdfénynél!!! Nem megyünk egyet sétálni?? – néztem reménykedve a többiekre.

- Bocs szivi, de én degeszre zabáltam magam!! Ne kérd, hogy dolgozzam is le!! – fogta a hasát a rasztás.

- Igaza van Tomnak, most mindenki dugig van, szóval szerintem mennyünk vissza a faházba! – érvelt Zsuzsi. Ekkor Gustav finoman meglökte a vállával Billt. Nem tudom, ez minek a jele volt, mert ugye én „nem” láttam. Már épp kezdtem elszontyolodni, hogy senki nem tart velem, mikor Bill mellém lépett:

- Majd én elmegyek vele! Ti mennyetek csak haza! – mindenki arcán sokat értő mosoly suhan át, majd egy „oké”-val nyugtázva visszaindultak a szálláshoz. Mi Billel pedig lementünk a partra, és levéve cipőnket sétáltunk végig a fövenyen, élvezve, hogy a ki-kicsapó hullámok olykor érik a lábunkat.

- Köszi, hogy eljöttél velem! – törtem meg a pár perce beállt csendet.

- Nincs mit! – mosolygott a srác. – Ez nekem csak jó! Szeretek veled lenni! – mivel ezt eddig is tudtam, csak elmosolyodtam rajta.

- Én is veled! – mondtam válaszul. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd mind ketten vigyorogva elfordultunk a másik irányba.

- Na most ne mondja senki, hogy nem vagyunk gyerekesek! – nevetett az énekes. Én is követtem a példáját.

- Ha már itt tartunk… - sandítottam rá. – Te vagy a fogó! – csaptam finoman a vállára, majd elszaladtam. A srác csak nevetett:

- És mit kapok, ha elkaplak?? – kiáltott utánam.

- Az meglepi!! De ezt ugyebár csak akkor tudod meg, HA elkaptál!! – nyújtottam rá a nyelvem. Ez a válasz tetszhetett neki, mert utánam iramodott. Már elhagytuk a falut, és csak a szűz tengerparton rohantunk, a bokáig érő vízben. Sejtettem, hogy hamar be fog érni azokkal a hosszú lábaival, és ez így is lett.

- Megvagy!!! – kiáltotta, miközben hátulról elkapta a derekam és felemelt, majd mivel kapálóztam fordult velem egyet.

- Oké, most már letehetsz!!! – adtam meg magam nevetve.

- Előre figyelmeztetlek, ha megint elfutsz, már nem megyek utánad!!! – mondta mosolyogva.

- Nem fogok!!! – ígértem. Ez látszólag meggyőzte, és letett.

- Szóval mit kapok?? – fordított magával szembe vigyorogva.

- Mit szeretné?? – néztem a szemébe. Az arca erre elkomolyodott. Egy darabig csak álltunk, állva egymás tekintetét, majd lassan hozzám hajolt, és… megcsókolt. Nem ellenkeztem, sőt kifejezetten jól esett. Gyengéden és lassan csókolt, a piercing - jét pedig egyenesen élveztem. Mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát, ő pedig egyik kezével a derekam. A másikkal hátulról kitámasztotta a nyakam. Legalább 10 percig álltunk így ott. Mikor befejeztük homlokunkat egymásnak támasztottuk. Bill volt, aki hamarabb elmosolyodott. A másik kezét is a derekamra csúsztatta, majd megölelt. Én is viszonoztam az ölelését. Belekapaszkodtam a testébe, mintha attól félnék, ha elenged mindennek vége.

- Szeretlek… - súgta a fülembe, amitől libabőrös lettem. – Őszintén, tiszta szívemből… szeretlek!

- Én is Bill!!! Elmondhatatlanul szeretlek! – bújtam hozzá még jobban. Ettől ő elmosolyodott, és kiegyenesedett:

- Őrülök, hogy ezt tisztáztuk!! Már nem bírtam volna sokáig!! – vigyorgott. – És ilyen meglepetéseket máskorra is tartogathatnál! – erre elnevettem magam:

- Innentől kezdve ez nem meglepi lesz!

- Na, ez már tetszik! – húzogatta meg a szemöldökét, majd nyomott még egy csókot a számra és elengedett, hogy össze tudjuk fűzni a kezünket.

- De szerintem most már induljuk el visszafelé, mert a többiek otthon majd meg vesznek a kíváncsiságtól… - indult el a falu felé.

- Hogy érted ezt?? – néztem rá gyanúsan.

- Ismerem őket, mint a rossz pénzt!! Figyeld meg, hogy mikor hazamegyünk még mindenki fönt lesz, és ahogy belépünk a házba, letámadnak minket!- magyarázta nevetéssel a hangjában.

- Ez ennyire várható volt?? – néztem fel rá.

- Őőőőő… igen! – vigyorodott el.

- Ez most kicsit egoistán hangzott… - húztam fel a fél szemöldököm. Erre elnevettük magunkat, és kézen fogva visszatértünk a faluba…