7. rész. Ez már tényleg sok.

Másnap délután megtartottuk a konferenciát és egész nap próbáltam kerülni a témát Gustavval. Hál istennek okos srác és ő sem hozta fel.

-        Na, én megyek haza. Holnap délután Párizsba utazok Peterrel. Pénteken jövök is, de addig tartsd a frontot. Kittyvel nézzetek utána az új jelentkezőknek és válogassátok ki, akik esélyesek.

-        Rendben. És figyelj, bocs a tegnapi dolog miatt.

-        A melómániás tyúkra gondolsz?

-        Arra is.

-        Semmi gond. A melómánia az igaz is. – mosolyogtam rá. – Georgal és Tommal pedig ne törődj. Nem tudhattad, hogy velük futottam össze.

-        Jó, csak olyan hirtelen leléptél.

-        Kellemetlen volt a szitu, de amint hazajövök, elmondok mindent töviről hegyire.

-        Valami baj van?

-        Hát úgy is mondhatjuk, de mondom, majd szombaton beszélünk róla.

-        Rendben. És jó szórakozást.

-        Köszi. Szia.

Hazamentem, ettem, lefürödtem és bepakoltam a kis bőröndömbe. Sokáig fent voltam. Nyomkodtam a laptopomat és a régi cikkjeim közt keresgéltem. Megtaláltam azt a bizonyos kritikát és vagy ötször átolvastam. Mai fejemmel, már máshogy látom a dolgot. Elszállt velem a ló és a fejembe szállt a siker. Ezzel pedig tönkretettem négy srác álmát. Hogy fogom ezt beadagolni Gustavnak? Tom pedig tetszik. De nem kezdhetek ki vele, ezzel a múlttal. Ez így nem lesz jó. És ami még hátravan, Bill. Vele is tuti összefutok még. Nincs akkora mákom, hogy ne így legyen. Eléjük kell állnom majd és elmondanom, hogy én vagyok az.

Végül sikerült elaludnom és kora délutánig ki sem keltem az ágyból. Ittam egy kávét és szóltam a szembeszomszédomnak, hogy csak holnap jövök. Jobb a biztonság.

Hamarosan Peter is megérkezett. Felkapta a csomagom, én bezártam a lakást és indultunk is a reptérre.

Eközben Kitty és Gustav már összeszedték a lehetséges jelöltek kartonjait és hanganyagait. Az irodában végignézték az összeset.

-        Nos, van amelyik nagyon tetszett? – Gustav.

-        Hát ez a három, szerintem egész jó. – mutatott a jegyzeteire Kitty.

-        Nézd meg az enyémeket. – mutatta meg Gustav mosolyogva az övét. – Ugyanezt a hármat írtam fel.

-        Hasonló az ízlésünk. – mosolygott rá vissza Kitty. – Tudod idétlenül fog hangzani, de én imádtam a Tokio Hotelt. Annyira tetszett, amit képviseltek és magamra találtam a zenétekben.

-        Ez igazán jól hangzik. Ezt akartuk elérni.

-        És mi lett veletek azóta? Kihevertétek?

-        Tom nyitott egy éttermet, nagyon jól megy neki és jól áll neki a felelősség. Georg zenetanár lett, ő így utólag már örül, hogy akkor vége lett. Bill a mai napig nem heverte ki. Vikinek mutattam is a gyűjteményét. Nem tud elszakadni attól, mert az álma volt. Régebben mérges volt ránk, mert azt hitte, mi feladtuk. Pedig csak beláttuk, hogy jobb így és beletörődtünk. Sokáig Tommal sem állt szóba. Most már együtt lakunk négyen és ugyanolyan barátok vagyunk, mint azelőtt.

-        És te?

-        Én? Hát furcsa volt visszacsöppenni a normális életbe. De mostanra már beláttam, hogy az a korszak lezárult és itt egy új, amiben felnőtté kell válni és saját lábra állni. De hagyjuk is ezt a témát. Nem szeretek erről beszélni csak, ha muszáj.

-        Bocs, csak kíváncsi voltam.

-        Ugyan, semmi baj. Na, akkor mehetünk haza. Van kedved meginni valamit?

-        Miért ne?

-        Akkor menjünk.

Mi eközben már megérkeztünk Párizsba és 6-kor be is ültünk a konferenciára. Dögunalom volt. Nem is igazán figyeltem, miről van szó. Kortyolgattam a kávémat és írtam egy sms-t Gustavnak, hogy haladnak. Azt írta, minden rendben és 3 esélyest is találtak. Ennek nagyon örültem. Kicsit aggódok, mikor nélkülem zajlanak a dolgok. De úgy néz ki két jó embert találtam most magamnak.

Végre vége a másfél órás unalomnak. Legalábbis az emberek felállnak és szállingóznak kifelé.

-        Te hol jártál? – keltett fel leplezett alvásomból Peter.

-        Bocs, de ez halál uncsi volt.

-        Na jó. Gyere. Elmegyünk egy divatbemutatóra.

-        Te kis…! Tudhattam, hogy ha egy meleggel jövök Párizsba, elrángat egy divatbemutatóra. A konferencia csak ürügy volt, mi?

-        Nincs ellenkezés. Felveszel valami csini göncöt, és 9-re megyünk is.

-        Hogy én mennyire utállak. – mondtam, de természetesen csak barátilag és nem komolyan.

Visszamentünk a szállodába és átöltöztünk, aztán irány a divatbemutató. Helyet foglaltunk a harmadik sorba és már kezdődött is. Csupa pasi gönc. A téli kollekciója valami tuti 100% hominak. Sebaj, volt pár egész jó pasi.

-        Láttad azt a srácot a kalapban meg a napszemüvegben?

-        Azt a csontkollekciót? – Peter.

-        Jellemző. Aki nekem tetszik, azt lefikázod.

-        Tetszett?

-        Így ebben a ruhában hazavinném és összegyűrném vele a lepedőmet.

-        Sürgősen fel kéne szedned már valakit. Kezdesz közönséges lenni. – nevetett Peter.

-        Te ezt direkt csináltad? – kérdeztem és lehúzódtam a székemen.

-        Mit?

-        Az ott Bill!

-        Hol?

-        Ott, abban az öltönyben. Most nincs rajta a kalap meg a szemüveg. Ő az!

-        Tényleg! Azt hiszed, hogy direkt hoztalak ide?

-        Ennyi véletlen nincs. Előbb Gustav, aztán Tom és Georg. Most meg itt Párizsban Bill.

-        Hidd el, hogy nem tudtam. Tudtam, hogy modell, de nem sejtettem, hogy pont itt lesz.

-        Na jó, én lépek.

-        Ha felállsz, tuti… - figyelmeztetni próbált, hogy kiszúrhat, de én már álltam is fel.

Igaza lett. Bill rámnézett, és úgy tűnt fel is ismert. Belenéztünk egymás szemébe. Ő ledöbbent én pedig a föld alá süllyedtem volna legszívesebben. Tovább lépdelt a kifutón, én meg a kijárat felé. Kimentem az épületből, hogy ott várjam meg Petert. Amilyen fantasztikus jó barát, végignézte még a bemutatót és csak utána jött ki.

-        Köszi. – mondtam szemrehányóan.

-        Nem jöhettem csak úgy ki. Tiszta ciki volt így is.

-        Nekem mondod?

-        Ne légy már ilyen ingerült. Nem biztos, hogy felismert.

-        Láttad hogy nézett rám?

-        Lehet, csak tetszettél neki.

-        Csak tűnjünk el innen. Nem szeretnék még egyszer összefutni vele.

-        Én még maradnék.

-        Ezért vártam rád? Na szevasz. – már léptem is le, sértődötten.

-        Bocs, nem láttál itt egy lányt? Az előbb még itt volt. Viktoria Nolting a neve. – jött ki Bill.

-        Nem láttam merre ment.

-        De veled volt, nem?

-        De igen. Lelépett valahova.

-        Mindegy, azért kösz. – mondta és elindult az egyik irányba.

-        Nincs mit. – szólt utána Peter.

Visszamentem a szállodába és iszonyú dühös voltam. Magamra, Peterre, úgy mindenre. Olyan nyugodt volt az életem. Erre ez a négy fiú, megint itt van. A legjobb barátom meg inkább ott marad, hogy bepasizzon. Isteni. Itt vagyok Párizsban és bezárkózok a szobámba, nehogy összefussak Billel.

Rendeltem egy üveg pezsgőt a szobámba és azzal együtt befeküdtem a kádba. Iszogattam, zenét hallgattam, aztán lefeküdtem aludni. Reggel megmosakodtam, felkaptam a táskám és irány a reptér. Kit érdekel, Peter hol van. Én felszállok arra a gépre, és hazamegyek.

Csekkolás után felszálltam, és leültem a helyemre. Pár perc múlva megérkezett Peter.

-        Miért hagytál ott a szállodában?

-        Te miért hagytál tegnap magamra?

-        Mérges vagy?

-        Nem. – mondtam és bedugtam a fülhallgatómat a fülembe.

Felszállt a gép és nem voltam hajlandó Peterrel foglalkozni. De ő nem bírta ki és kivette a fülemből a fülhallgatót.

-        Ne csináld már! Nem én tehetek erről! Fogalmam sem volt, hogy Bill Kaulitz itt lesz. Gondolhatod, hogy akkor nem hozlak ide.

-        Iszonyú ciki volt. Láttad hogy nézett rám? Mint, aki szellemet lát. És nem a jó szellemet, Caspert!

-        Azért még valamit el kell mondanom.

-        Mit?

-        Mikor sértődötten leléptél ő téged keresett.

-        Engem?

-        Megkérdezte nem láttam-e merre ment Viktoria Nolting.

-        Még a nevemre is emlékszik. Basszus. Ez most már tényleg sok.

-        Na jó. Hazamegyünk, és egyből elmondasz Gustavnak mindent.

-        Nem olyan egyszerű. Mondtam. Az a szoba. Bill kis szentélye. Láttad volna. A szívem szakadt meg. Nem bírok eléjük állni, hogy helló, én tettem tönkre a zenekarotokat. Egyébként már jó fej vagyok és bánom, de már nincs mit tenni. – gúnyolódtam magamon.

-        Figyelj, rég történt. Nem lehet már visszacsinálni.

-        Hagyjuk ezt. Majd én megoldom. Nem szorulok a segítségedre, főleg a tegnap este után.

-        De azért tetszik, nem? – mosolygott Peter.

-        Nem tudtam, hogy ő az, mikor mondtam.

-        De tetszik!! – ismételte gúnyosan.

-        Igen, tetszik! Zárjuk le a témát itt és most! Kurva jó pasi lett belőle, és ha nem lenne az a helyzet, ami, akkor valószínűleg most nem veled ülnék itt, hanem vele. Oké? Boldog vagy?

-        Azért nem kell kiabálni.