20. rész

Bonyolult szülés

Reggel erős fájdalomra ébredtem. Sejtettem, hogy miért görcsöl ennyire a hasam, így felébresztettem Billt is. Szóltam neki, hogy itt az idő, erre hirtelen kipattant az ágyból és elkezdett kapkodni. Akaratlanul is röhögésben törtem ki, de a boldogságot egy erős görcs szakította meg. Bill nagyon meg ijedt és odalépett hozzám.

• Mi a baj? – kérdezte aggódva.

• Szerinted? Inkább pakolj és menjünk, mert nagyon Fááááááááááááááj! – ordítottam el magam, mire ő összerezzent, majd bólintott és elkezdett pakolni.

Amilyen gyorsan csak tudott összepakolt, írt egy levelet Emilynek és Tomnak, hogyha felébrednek, akkor jöjjenek be a kórházba illetve, hogy szóljanak Simonenak. A kocsiban már sírtam a fájdalomtól. Szívem szerint ordítoztam volna, de nem akartam Bill miatt. Ugyan egyszer-egyszer sikítottam, mert nem bírtam tovább, de ez még így is kevés volt. Végre beértünk a kórházba, mikor összeestem a fájdalomtól. Hirtelen vagy nyolc nővér volt körülöttem én meg csak kiabáltam. Szegény Bill értetlenül nézett rám. Nem értette, hogy mitől vagyok ilyen ingerült, de végül ő is elkezdett ordibálni, hisz a nővérek csak álltak felettem és tanakodtak.

• A francba már! Csináljanak valamit. Nem látják, hogy szenved? – kérdezte dühösen Bill.

• Maga kicsoda? - kérdezte az egyik nővér.

• A férje. – jelentette ki egyszerűen Bill.

• Ááá.. akkor gyorsan vigyük fel az egyik szobába. – azzal már a pult mögött volt és nézte a szabad kórtermeket. – A 483-as lesz.

• Már itt is? Ezt nem hiszem el. – suttogtam magam elé, de csak Bill hallotta. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, majd segített felállni.

• Ne aggódj.. Veled leszek.. – súgta a fülembe, majd adott egy finom puszit a számra. Én ezt csak egy erőtlen mosollyal jutalmaztam, majd elindultunk a nővér után fel a negyedikre, ahol a szoba volt.

Épp, hogy felértünk megszólalt Bill telefonja. Elhúzta a száját, majd nagy nehezen elengedte a kezem és kiment a szobából és felvette.

• Szia anya! Mi az? – szólt bele idegesen.

• Szia! Hogy van Amy? – szólt bele anyja szelíden.

• Jól! Eddig. Most vitték be a szobába, ami persze a483-as. – válaszolt Bill unottan. A telefonból csak egy jól ismert kacagást hallott. Az ő arcán is megjelent a mosoly.

• Visszatérve Amyre, nem tudjátok, hogy mikor lesznek meg a picik? – kérdezte újra komolyan Simone.

• Nem.. Még nem is járt nála orvos csak nővérek.. de le kell tennem, mert jön erre egy doki.. majd hívlak.. szeretlek.. – mondta, majd meg se várva anyja válaszát letette.

Látta, hogy az orvos a szobám felé igyekszik így gyorsan bejött, de bár ne tette volna. Annyira megijedt a látványtól, ami fogadta. A felesége zihál, és erős fájdalmai vannak, a nővérek ide-oda szaladgálnak. Hirtelen kétségbe esés kapta el. Hirtelen az ajtó felé fordult, mert hallotta, hogy nyílik az ajtó.

• Jó napot! – köszönt a dokinak, de az mintha meg se hallotta volna, elviharzott mellette. Bill idegesen figyelte a fejleményeket.

• Jó napot hölgyem! Látom nagy fájdalmai vannak. – állapította meg a doki, mire én csak sikítottam egyet, mert egy újabb görcsöt kaptam. – Ezek szerint kezdhetjük is.

• Bill.. szeretlek.. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.. – sugtogtam halkan az elején, de aztán egy újabb görcs félbe szakított..

Bill ijed arccal közelített az ajtó felé, de nem ment ki csak nagyon fájt neki, hogy szenvedni látja azt a nőt, aki mindennél többet ér számára. Az orvos és a nővérek szinte egyszerre kapták Bill felé a fejüket. Ki akarták küldeni, de ő nem ment. Inkább oda sietett hozzám és erősen szorította a kezem, simogatta az arcom és nyugtatgatott több-kevesebb sikerrel.

• Kérem, nyomjon egyet. – hallottam halkan a doki hangját. Meg is tettem, amire kért egy hangos sikítás kíséretében. Éreztem, hogy Bill összerezzen, majd felé fordítottam a fejem és erőtlenül megcsókoltam. – Kint is van az egyikük. – jelentette ki a doki, majd a pici rázendített.

• Ő a.. – kérdezte halkan Bill.

• Ő a kislányuk. – válaszolt mosolyogva a nővér, majd újra egy hangos sikítás és Bill újra összerezzen.

• Kérem! Még egyszer.. egy utolsó.. – hallottam újra az orvos hangját. Ezt a tettemet is egy sikítás kísérte. Ez volt a lehető leghangosabb, hisz torkom szakadtából ordítottam, annyira fájt ez az érzés. Mikor már mind a két pici kint volt, az összes nővér kiment a szobából és csak a doki meg mi maradtunk bent.

• Gratulálok! Gyönyörű, egészséges babák. – mondta mosolyogva az orvos.

• Köszönjük! – válaszolt helyettem is Bill és most már a kezében tarthatta a lányát és a fiát is.

Én erőtlenül néztem a gyermekeimet. Bill a karomba tette a fiúnkat, én pedig arrébb húztam a pici arcától a pólyát.

• Milyen helyes! Tiszta apja! – suttogtam Billnek, aki ezt a kijelentésemet egy csókkal jutalmazta.

• A lányunk, pedig tiszta anyja! – jelentette ki ő is.

• Nem is! Ő is inkább rád hasonlít. – dacoskodtam Billel.

• Elég érdekes lenne. – fakadt ki Billből a röhögés.

• Tudod, hogy nem úgy gondoltam.. Hülye.. – mondtam én is nevetve.

• Jó, jó tudom.. Csak megpróbáltalak felvidítani.

• Tudom.. de most inkább menj és értesítsd a családot, hogy megvannak a csöppségek. – mondtam mosolyogva.

Bill így is tett. Karjában a lányával kiment a folyosóra és elkezdte tárcsázni édesanyját, majd Tomot.