Újra otthon, és az elfelejtett szoba

  Egy hete vagyunk bent a kórházban. Az orvosok azt mondták, ha minden rendben lesz az elkövetkező 12 órában, akkor haza engednek mindannyiunkat. Szerencsére nem történt semmi különös így végre haza engedtek. Billel már nagyon vártuk a percet, mikor a picikkel együtt beléphetünk újra a ház ajtaján. Ez az egy hét kész rémálom volt számunkra. A gyermekeinket alig láttuk, kivizsgálás kivizsgálást követett és ezt még fokozták az aggodalmak. Az első pár napban aggódtunk a fiunkért, de szerencsére nem történt semmi baj. Nem is tudtuk elképzelni, hogy mi lett volna, ha nem éli túl a pici. Szerintem én összeomlottam volna lelkileg, és nem foglalkoztam volna a lányommal és senki mással. Billnek kellett volna mindent csinálnia. De szerencsére nem így alakult a sorsunk. Chris túl élte és nővére is.

-         Jó napot! – jött be a doki mosolyogva.

-         Jó napot! – köszöntünk egyszerre Billel.

-         Van egy jó hírem! Ma haza mehetnek. Minden rendben van a picikkel. – jelentette ki mosolyogva a doki.

-         Jaj, de jó! Végre.. Már nagyon hiányzik a saját szobám. – mondtam boldogan.

-         Jólvan kincsem! Nekem is hiányzik az a szoba. – csitított Bill mosolyogva, majd megcsókolt.

-         Akkor én megírom a zárójelentést. Fél óra és hozom. – azzal kilépett a szobából a doki.

Billel nem is figyeltünk, hogy mit mondott a doki, csak csókolóztunk tovább. Lya szakított félbe minket.

-         Ez a lány sok gondot fog nekünk okozni, azt ugye tudod? – kérdeztem Billtől mosolyogva, majd felkeltem az ágyamból és oda mentem a lányomhoz.

-         Ilyen szemekkel?! Érdekes lenne, ha nem. – válaszolt röhögve Bill.

-         Mért mi van a szemével? – kérdeztem vissza értetlenül.

-         Megnézted már a szemét?

-         Nem éppen..

-         Akkor rajta!

-         Bazd meg! Nem engedem majd ki az utcára. – jelentettem ki röhögve, hisz mélyen belenéztem, mosolygó lányom szemébe.

A szeme olyan volt, mint a macskáé, a haja barna volt, és viszonylag nagy baba volt, hisz 59 centivel született. Testvére nagyon hasonlított rá, kivéve a szemét, mert neki barna volt.

     -     Meghoztam a záró jelentést. – lépett be a szobába újra a doki.

     -     Akkor felöltözöm és mehetünk. – jelentettem ki, majd Bill kezébe nyomtam Lyát és elindultam a fürdő felé a cuccommal.

     -     Mindig ilyen? – kérdezte Billtől a doki.

     -     Nem.. szinte soha, de már annyira várja, hogy haza mehessen.. – válaszolt mosolyogva Bill.

     -     Így már értem.

Ez alatt a beszélgetés alatt én át is öltöztem. Nem volt rajtam semmi extra, csak egy egyszerű farmert és egy egyszerű, de annál jobban szeretett pólóm volt rajtam. Mikor kiléptem a fürdőből, Bill és a doki csak ámultak, hogy hogyan nézek ki. Olyan látványt nyújtottam, mintha csak most jöttem volna be a kórházba valakihez látogatóba. Kikaptam a doki kezéből a zárójelentést a vállamra vettem a táskámat, a karomba pedig a fiamat és elindultam az ajtó felé. A küszöbön állva elköszöntem az orvostól, majd a főbejárat felé vettem az irányt. Bill pár másodperces késéssel elindult utánam. Pont elérte azt a liftet, amibe beszálltam, így együtt léphettünk ki a főbejáraton. Hívtunk egy taxit, ami tíz perc alatt oda is ért. Bemondtuk a címet és meg se álltunk hazáig. Otthon nagy meglepetés fogadott minket. Tom és Emily éppen párnával verték egymást.

-         Nektek is szia! – mondtam röhögve. Erre mintha csak szobrokká váltak volna megdermedtek és felénk fordultak.

-         Jaj, de jó! Végre itthon vagyok! – örült Emily.

-         Mint látod. – válaszoltam boldogan, hisz örültem, hogy végre otthon lehetek.

Tom azonnal odasietett testvéréhez és kifaggatta, milyen apának lenni. Bill persze boldogan mesélte el minden érzelmét. Emily pedig engem kezdett el kérdezgetni, hogy milyen érzés, ha van egy gyereked. Szinte ugyan azokat a válaszokat adtam neki, mint Bill Tomnak. Mikor Emily és Tom végre kifogytak a kérdésekből elindultunk fel az emeletre. Pont egyszerre értünk fel mind a négyen. Pont szemben álltunk azzal a szobával, ami régen anyué volt és most a piciké lesz egy kis idő múlva. Emilynek és nekem könny gyűlt a szemünkbe. Igaz eddig is ott éltünk a szoba közelében, de most valahogy kitört belőlünk. A fiúk kinyitották az eddig elzárt szobát és beengedtek minket. Nehezükre esett ezt megtenni, de végül is megtették. Emilyvel bementünk a szobába és, amikor körbenéztünk, és meglepődve láttuk, hogy minden tök tiszta.

-         Mért van ilyen tisztaság? – kérdeztem értetlenül.

-         Én voltam. Emlékszel, hogy voltak esték, amikor nem voltam melletted, mikor felébredtél?! – kezdett bele Bill.

-         Igen! Emlékszem. Kereshettelek az egész házban, de sehol nem voltál.

-         Olyankor takarítottam a szobát.

-         És mért csináltad? – kérdezte értetlenül Emily.

-         Gondoltam, hogy egyszer úgyis ki lesz nyitva a szoba és nem akartam, hogy egy olyan helységgel találjátok szembe magatok, ahol csak kosz van. Ennyi. – válaszol Bill, majd ad egy puszit a homlokomra.

Emilyvel kiküldtük a fiúkat a szobából és leültünk az ágyra. Felidéztük a gyerekkori emlékeinket. Volt, amikor nevettünk, hogy milyen szerencsétlenek voltunk és volt, amikor sírtunk volna. A fiúk néha feljöttek megnézni, hogy jól vagyunk-e. Lya és Chris pedig aludtak. Mikor mindent kibeszéltünk Emilyvel, kimentünk az ajtón és újra kulcsra zártuk az ajtót, de most már örökre.