3. rész. Bill szentélye.

-        Helló, Gustav Schäferrel szeretnék beszélni.

-        És mit akar egy ilyen szépen csengő hang Gustavtól? – Tom.

-        Ezt majd inkább vele beszélném meg, ha nem haragszol.

-        Jól van. Adom. Gusti!! Telefon!! – kiáltott.

-        Igen? – szólt bele Gustav.

-        Szia. Viktoria Nolting vagyok a Sam’s Town cégtől. Azért hívlak, mert tiéd az állás. Holnap reggel 10-kor várlak az irodaház előtt. Körbevezetlek, nagyjából elmondom mi merre, aztán már van is egy új feladatunk, amivel hétfőig meg kell birkóznunk. A főnök azt ajánlja, ismerkedjünk meg, így a holnapi napot nagyjából együtt fogjuk tölteni.

-        Oké. Köszönöm. Ott leszek.

-        Remélem, na szia. – tettem le a telefont.

-        Ki volt ez? – Tom.

-        Viktoria a cégtől. Akiről már meséltem. Felvettek.

-        Ez csodás. Gratulálok, haver. – fogott kezet barátjával.

-        A szombati napomat vele fogom tölteni. Remélem most már kedvesebb lesz.

-        Na jól van. Én most megyek a kocsimért, aztán az étterembe. Georg bejön hozzám, te?

-        Én nem. Lefekszem. Úgy érzem, ki kell pihennem magam a holnapi nap előtt.

Szombat reggel pontban 10-re értem az iroda elé. Gustav már ott volt.

-        Késtem? – kérdeztem.

-        Nem. Én jöttem előbb.

-        Még meglepsz a végén. Na gyere.

Végigvezetted a három emeletes irodaházon. Első szinten stúdiók, tárgyalótermek.

-        Itt nézzük meg a jelentkezőket, mielőtt bármit is kezdenénk velük. Ez nem az én feladatom, de néha azért bejövök leskelődni. Itt már jártál, ez a szint szolgál az ilyen meghallgatásokra is, amin te is részt vettél.

Ezután fel a második szintre.

-        Nos, ez a mi szintünk. Mint Peter már mondta, itt alakulnak ki az elképzelések, itt találnak egymásra a támogatók és a támogatottak.

-        Te milyen posztot töltesz be itt?

-        Ennek a részlegnek én vagyok a főnöke. De inkább a saját csapatom főnöke. Peter is egy főnökféle itt, neki is van egy saját kis csapata. Ők keresik fel az embereket, csapatokat és mi választjuk ki azokat, akik érdemesek a támogatásunkra.

-        Tehát, lent bejönnek az emberek és megmutatják magukat. Ha ott megfelelnek, jönnek fel ide, Peterhez és hozzád. Ti kerestek nekik megfelelő csapatot és szponzort mögéjük.

-        Igen. De a végső döntés Samé. A főnök. De a cég nevéből, gondolom rájöttél.

-        Akkor övé a harmadik szint?

-        Pontosan. Ilyen hierarchikusan építette fel magának az egészet. Ő van legfelül. És a nyalógép kisfőnökök, akik csak néha néznek be. Van aki egy hónapban csupán kétszer és ellenőrizgetik a dolgokat. Engem nem nagyon szoktak csesztetni, mert szerencsére úgy néz ki, fontosnak tartják a munkámat.

-        Akkor én most pontosan mi is leszek?

-        A társam. Nem leszek a főnököd és te nem vagy a beosztottam. Együtt fogunk dolgozni. Egyedül nem igazán szeretem. Menne, de szeretnék néha otthon is lenni, nem non-stop itt. Gyere, itt az irodánk.

-        Közös irodánk van?

-        Igen. Ez. – nyitottam be a szobánkba.

-        Hű, ez igen. Mintha egymás tükörképei lennének.

-        Nekem is ez volt az első gondolatom róla. Jól néz ki, mi?

-        Nagyon klassz.

-        És mégsem nézzük egymást egész nap. Mondjuk ez azért felesleges kicsit, mert ha együtt dolgozunk, csak zavarni fog, hogy nem látlak, mikor hozzád beszélek.

-        Igaz.

-        Na, nézz körül nyugodtan, én hozok egy kávét. Kérsz te is?

-        Igen, köszi. – felelte meglepetten.

Nem számított rá, hogy ilyen normális leszel majd. 10 perc múlva már hoztam a kávét és egy pár holmit.

-        Ezek mik?

-        Hanganyag és pár videó, egy új feltörekvő bandáé. Sam azt mondta, találjuk ki a nevüket, mert ami most van nekik, az nem igazán eladható.

-        És mi találjuk ki a nevüket?

-        Bizony. Meghallgatjuk, megnézzük őket, aztán a lehetséges neveket felírjuk, majd Sam kiválasztja. Ez úgy megy, hogy Peterrel néha versenyzünk, ki indít el több csapatot. Most én vezetek és a nevünk rajta lesz a borítójukon.

-        Az enyém is?

-        Persze. A mai naptól egyenjogú társam vagy.

-        Ez egyszerre egy kicsit sok.

-        Hogy érted?

-        Hát tegnap még azt hittem esélytelen, hogy visszahívtok. Bocs, de nem voltál túl kedves velem és most meg itt vagyok, veled töltöm a hétvégémet, kedves vagy és már is ekkora feladatot bíztok rám.

-        Ez így megy. Nem akartam ám bunkó lenni veled, csak nem szeretek bárkit felvenni ide, mert előbb utóbb úgyis elmennek. Mint Chris az előző társam. Fél év után hagyott itt, mert szülni akar. Így nincs értelme a dolognak. De rajtad mindenki látja, hogy van kellő ambíciód ehhez. Na de most már itt is vagy. Üljünk le, mesélj magadról. Merre laksz, mi a hobbid? Barátaid, barátnők?

-        Hát itt lakom nem messze. Kocsival úgy 20 perc a külváros felé, egy kertes házban a 3 legjobb barátommal. Georg, Tom és Bill.

-        Ti együtt laktok?

-        Igen. Habár az együttes már nincs, mi együtt maradtunk. Még ma is a legjobb barátok vagyunk. Georg tanár lett, zene és gitárórákat ad minden korosztálynak. Tom saját éttermet nyitott, ami egész jól megy és elég híres is. Bill modellkedik. Most is épp bemutatón van Franciaországban.

-        Akkor összejött az élet nektek.

-        Hát igen. Habár nehéz volt kilábalni a múltból és újra hétköznapi munkát keresni. Mondjuk én úgy vagyok vele, hogy jobb ez így. Ha még most is zenélnénk, ki tudja mire vinnénk öregkorunkra. A banda megszűnik, és mi ott vagyunk, suli és normál élet nélkül.

-        Ez igaz.

-        De mesélj te is.

-        Hát jó. Magdeburgban születtem. Ott éltem a szüleimmel. A főiskola miatt költöztem ide Berlinbe. Közben dolgoztam és kezdtem önálló lenni. Aztán itt ragadtam. Egy társasházban vettem egy egész nagy lakást és ott élek egyedül. A szüleim maradtak Magdeburgban és kb. kéthavonta, ha látom őket.

-        És mióta dolgozol itt?

-        Lassan 3 éve. 21 éves koromban jöttem ide.

-        És azelőtt mivel kerested a kenyered?

-        Egy újságnál voltam zenei kritikus. – mondtam ki kicsit tartva a reakciótól. – De most inkább nézzük meg a srácok videóit. – álltam fel. – Hol a fenében vannak a lejátszóim?

Már kaptam is fel a telefonomat és tárcsáztam a tegnapi berendezőket.

-        Viktoria Nolting vagyok. --- Igen, én. --- Hol van a videóm, a dvd-m, a hifim és így tovább? Meg mondanád? --- És erről engem ki akart tájékoztatni? --- Oké, mindenestre hétfőn már ne igyekezz bejönni dolgozni. --- Igen, értsd úgy. --- Jelents fel, barom!

Csaptam is rá a telefont.

-        Ezek a barmok. Elvitték, mert nem illett az új bútorhoz. Jövő héten hoztak volna másikat.

-        És tényleg kirúgod?

-        Bármikor találunk új lakberendezőt. Egy ilyen gyenge láncszem csak árt nekünk.

-        Kemény főnők vagy.

-        Én ezt inkább maximalistának hívom. De most hol nézzük meg ezeket?

-        Nálam megnézhetjük.

-        Nem igazán akarok zavarni.

-        Nincs otthon senki. Bill Párizsban, Georg ma a szüleinél, Tom pedig egész éjszakáig dolgozik.

-        Hát jó. Menjünk.

Összeszedtem a kellékeket és beültünk a kocsiainkba. Gustav ment elől, én pedig utána. Hamar megérkeztünk.

-        Ha itt ezen az úton kicsit tovább mész és jobbra fordulsz, ott vannak a társasházak.

-        Igen, tudom.

-        Ott lakom.

-        Akkor innen az max 10 perc.

-        Bizony.

-        Na, gyere be.

Bementünk a házba. Nagyon tágas volt és tetszett a berendezés.

-        Gyere, körbevezetlek.

-        Köszi.

-        A lenti szint, a konyháé, nappalié, étkezőé. Van itt még egy fürdő is. – mutatott végig, majd felmentetek a lépcsőn. – Jobbra van Bill és Tom szobája, balra Georgé és az enyém. Van itt még két fürdőszoba és mutatok valamit. Gyere.

Bill szobája felé vettük az irányt. Egy kulcsra zárt ajtó előtt álltunk meg. Gustav elővette a kulcs csomóját és kinyitotta.

-        Bill nem tudja, hogy nekünk is van ehhez kulcsunk. – mondta és benyitott.

Egy kisebb szoba volt, a falakon Tokio Hoteles poszterek, jobbról balra haladva időrendben. Kis polcokon, díjak, vip belépők díjátadó bulikra, az összes maxi és nagy lemezük egy-egy példánya, arany és platinalemezek mindenhol.

-        Minden alkalommal leporolja őket. Néha bejön ide, bezárkózik és elvan. Nem tudom, mit csinál olyankor, de rosszkedvű mikor kijön. Neki a Tokio Hotel volt a mindene. Megszakadt a szíve, mikor befejeztük. Mi hamar túlléptünk ezen, de neki a mai napig hiányzik. Mintha a szívéből tűnt volna el egy darab.

-        Sajnálom. – mondtam, és összeszorult a gyomrom.

-        A mai napig nem bocsátott meg annak az újságnak. Tudod már túl voltunk a harmadik nagylemezünkön. Egyre csak nőtt a táborunk. Aztán egy kis szünet után készítettünk egy negyedik albumot. Elküldtük még piacra dobás előtt egy rakás kritikusnak, zeneértőnek. Volt egy újság, ma már nincsenek. Egy kritikus iszonyatosan lehúzta a lemezünket. Azt mondta, ez árnyéka az előző háromnak és csak azt lehet belőle kihallani, hogy fogyóban a pénzünk és csak azért csináltunk egy negyediket. Még azzal is megvádolta Billt, hogy nem minden számot ő énekli. Szerinte nem létezik, hogy ennyi idő alatt ilyen gyorsan változik Bill hangja. Tény hogy a hangzás teljesen más volt, de Bill énekelte az első hangtól az utolsóig. Végül perre vittük az ügyet a menedzserünk unszolására és elhalasztottuk a lemez premierjét. Hitelrontással vádoltuk meg azt a lányt, de vesztettünk. Az újságnak hatalmas volt a befolyása a zenei piacon és onnantól kezdve elromlott minden. Egyre rosszabb kritikák jelentek meg rólunk, hogy a dalok szövegei nem szólnak másról, mint a lányok öngyilkosságra buzdításáról, hogy lázadjanak a szüleik ellen és ehhez hasonlók. Végül csappant a rajongótábor és néhány országban nem is adták ki a lemezt. Sorra pártoltak el tőlünk a szponzorok, és mire feleszméltünk a menedzser kimondta az utolsó szót. Srácok szép volt, jó volt, de ennek a csapatnak már nincs jövője.