2. rész. Melómániás tyúk.

-        Mint már tudjátok, Gustav Schäfer vagyok. Tizenéves koromban alapítottam egy együttest három nagyon jó barátommal, aminek Tokio Hotel volt a neve.

-        Már nem vagytok? – kérdezte Peter, pedig pontosan tudta, hogy az az együttes már nem létezik, és azt is tudta, hogy ki vagy mi az, ami nagyban hozzájárult a feloszláshoz.

Te egy ’most azonnal megöllek’ nézéssel hallgattattad végre el.

-        Nem. Már egy ideje nem. – folytatta Gustav magabiztosan. Látszott, hogy nagyon akarja ezt az állást. – Utána befejeztem a főiskolát, és kisebb cégeknél kezdtem a pályámat, mint menedzser. Később rájöttem, hogy mit is akarok igazán csinálni. Átadni a tapasztalataimat a hozzám hasonló kezdő zenekarok tagjainak, hogy tudják, mire számítsanak, és mibe vágnak bele. Szeretnék részt venni a zeneiparban, mégpedig ebben a részében. Felfedezni a tehetségeket és elindítani őket a helyes úton. Ez az, amit igazán szeretnék. Hallottam erről a cégről és már rég szeretnék bekerülni hozzátok. Két hete tudok erről az üresedésről és megmondom őszintén, én lennék a legalkalmasabb a betöltésére.

-        Nos, Vikivel dolgoznál. Ő viszi azt a részleget, amelyik a kapcsolatot tartja a feltörekvő tehetségekkel, menedzsereikkel, szponzorokkal. Ő és a kis csapata az összekötő láncszem, ami összehozza az énekeseket, zenekarokat a leendő támogatókkal, ha úgy tetszik felfedezik őket és segítenek nekik, míg biztos talajon nem állnak.

-        A társam 3 hete úgy döntött családot alapít, és elhagyta a céget. Olyan embert keresünk a helyére, aki hajlandó előrébb helyezni a munkát a magánéleténél. Ez a munka egész embert kíván. Úgyhogy ne pazaroljuk egymás idejét, ha csak zsebpénz kiegészítésként akarsz itt dolgozni. – folytattam.

-        Szerintem te megfelelő lennél. – Peter.

-        Ezt azért nem mi döntjük el, és rengeteg jelentkező van. De értesítünk.

-        Ne haragudj, de mond meg nyugodtan, ha nem vagyok szimpatikus. – taglózott le ezzel a kijelentésével.

-        Nem arról van szó, hogy nem vagy szimpatikus, csak azt mondom, hogy ne bízd el magad.

-        Értem.

-        Akkor jó. A számod megvan, ha te vagy a mi emberünk, holnap értesítünk. – köszöntél el tőle, hogy végre lelépjen.

-        Sziasztok. – állt fel, újra kezet fogott veletek és kiment.

-        Hihetetlen, hogy milyen gonosz vagy. Ez a srác első hallásra is főnyeremény. Magabiztos, lehengerlő, jókiállású és nem rémült meg a hülye modorodtól. – Peter.

-        Miért hoztad fel azt a bizonyos feloszlás körüli témát?

-        Kíváncsi voltam, felismer-e.

-        Ugyan, az már 3 éve volt legalább. Egyébként pedig túlzásba vitték az ügyet. Azt vágták a fejemhez, hogy nekem köszönhetik, hogy feloszlottak, pedig én csak ici picit járultam hozzá.

Gustav beült a kocsijába és felhívta barátját.

-        Na most végeztem. Kell valami a boltból?

-        Nem. De ugorj be Tomért. Én vittem reggel be, mert szervizben van a kocsija, de most már nincs kedvem visszamenni érte. – Georg.

-        Rendben. Akkor otthon találkozunk.

-        Oké, szevasz.

Letették a telefont és Gustav elindult Tomért. Kint várt rá legalább negyed órát a parkolóban.

-        Na végre, haver. – köszöntötte, mikor beszállt mellé.

-        Bocs, de ezek eszméletlen töketlenek nélkülem. Lehet később még vissza is kell jönnöm.

-        A kocsid, mikor lesz kész?

-        Szerintem holnap. Na mesélj, milyen volt az interjú.

-        Rémes. Ketten voltak. A srácnak szimpi voltam, rendes volt, de a csaj… Szerintem nem is figyelt arra, amit mondok. Egy melómániás beképzelt tyúk. Ráadásul ő lenne a társam. Mindegy, nem számítok rá, hogy felhívnak.

-        Kár. Pedig az egy híres cég és nem fizetnek szarul.

-        Jó neked. Saját éttermed van, te vagy a főnök. Akkor jössz be, mikor akarsz, és magadnak adod a fizetést.

-        Azért négyünk közül mégis én dolgozok a legkeményebben.

-        Tényleg, Bill mikor jön haza?

-        Milyen nap van?

-        Péntek.

-        Akkor még egy hét. Ja, jövő hét pénteken megyek ki érte a reptérre.

-        Na megjöttünk. – állította le a kocsit a házuk előtti parkolóhelyek egyikére, majd kiszálltak és bementek a házba.

-        Egyébkén jó csaj? – Tom.

-        Ki?

-        A melómániás tyúk.

-        Nem az én esetem, de neked szerintem bejönne. Jó alakja van, szép arca, szőkésbarna a haja, igényes és ápolt.

-        Ha mégis bekerülsz, elhívom randira.

-        Sosem javulsz meg.

Már hat óra is elmúlt, mikor még mindig az irodámban rostokoltam. Végül egész jól sikerült megcsinálni a szobát. Középen egy válaszfal, ami kettébontja a helységet. Két teljesen egyforma részre, amik egymásnak tökéletes tükörképei. Ugyanaz a berendezés mind két oldalon.

-        Sam, a kettesen. – szólt be Rebeka.

-        Köszi, most már hazamehetsz te is.

-        Köszönöm. Szia.

-        Igen? – vetted fel a kagylót.

-        Szia. Hallom Peterrel kis nézeteltérés alakult ki a munkatársad személyét illetően.

-        Ő Gustav Schäfarhez ragaszkodik, de én inkább Nate Robinsont szeretném.

-        Átnéztem az anyagukat és Peterrel értek egyet. Gustav tapasztaltabb, érettebb és megbízhatóbbnak tűnik.

-        Ne már főnök.

-        Mivel a te partnered lesz, meg kell győznünk téged. Vagy Peter veszi át a helyed és Gustavval dolgozik majd.

-        Azt nem teheted.

-        Beszéljétek meg és gyertek fel hozzám, ha döntöttetek. – tette le a telefont.

-        Hogy az a…

-        Szia. – lépett be Peter az ajtón.

-        Pont rád gondoltam. Teledumáltad Sam fejét? Finomat utalt rá, hogy kipenderít, ha nem vagyok hajlandó egyezkedni veled Gustavval kapcsolatban.

-        Ő a legjobb és ezt te is tudod. Megbeszélitek a dolgokat és ennyi. Ismerlek, a munka sokkal fontosabb számodra, mint egy hülye régi sérelem.

-        Tudod mit? Egyezzünk meg valamiben.

-        Attól függ.

-        Nincs attól függ. Én belemegyek, hogy Gustav itt dolgozzon és ki is puhatolom neked, hogy meleg-e. Mert úgyis tudom, hogy ezért ragaszkodsz hozzá. Cserébe te nekem adod az asszisztensed. Viheted Rebekát.

-        Nem, őt nem.

-        Hát akkor sosem kapod meg Gustav számát! Engem meg a főnök úgy sem fog kirúgni, csak ijesztget, ezt te is tudod.

-        Na jó. De legyél vele kedves.

-        Kezet rá. – nyújtottál kezet neki.

Visszahívtad Samet és közölted vele a jó hírt. Téged bízott meg, hogy még ma értesítsd erről Gustavot és holnapra hívd be.

-        De főnök, én nem akarok ezen a hétvégén is dolgozni.

-        Hétfőn beindul a munka. Itt a hétvége, hogy bemutasd neki, hogy mennek itt a dolgok. Jól is jön ez az új együttes, az a Sean Taylor féle formáció.

-        Ne is mond. Már otthon is zaklat az az idióta.

-        Lehet, hogy ő idióta, de úgy tűnik, beindul a szekerük. A nevükön gondolkozzatok el Gustavval. Hétfőn az asztalomon legyenek az ötletek. Jó hétvégét.

-        Nagyon jó! – mérgelődtél.

-        Mi van? – Peter.

-        A hétvégét megint melóval töltöm, pedig haza akartam menni a szüleimhez szombaton családi ebédre.

-        Lesz két napod tisztázni a viszonyt Gustav és közted.

-        Dehogy mondom el neki. Ha nem ismert fel, később sem fog. Hazudni nem fogok, de ha nem említi, én sem. Te pedig mond el Kittynek, hogy jövő héttől velem dolgozik.

-        Nem tudom mit fog szólni.

-        Nem mindegy? Ebben állapodtunk meg. Az nem érdekelt, ahhoz mit szól, ha elboltoljuk? Nyugi. Mondtam már, hogy az a lány szimpatikus és belevalónak tűnik. Rá sokkal nagyobb szükségem van, mint Rebekára. Az a csaj még kávét sem tud rendesen főzni.

-        Mást még nem is bíztál rá. Egyébként ő is tart tőled. Mindenki tudja, aki ide adja be a jelentkezését nyári gyakorlatra, hogy nem te vagy a legkedvesebb kisfőnök.

-        Legalább engem komolyan vesznek.

-        Menthetetlen vagy.

-        Na tünés. Hétfőig látni sem akarlak. – lekapcsoltam a villanyokat és bezártam végre az irodám ajtaját. Habár úgy terveztem egész hétvégére, de most erről megint le kell tennem.