Véletlenek, vagy a sors?

1. rész. Ez ő.

Egy kopogás után a munkatársam, Peter nyitott be a dolgozószobám ajtaján. Épp egy fontos telefont intéztem, így a mutatóujjammal, jeleztem, hogy várjon egy percet. Addig helyet foglalt az íróasztalom másik oldalán.

-        Akkor hamarosan az egyik kollégám felveszi önnel a kapcsolatot. --- Nincs mit, viszont hallásra. – zártam le végül a beszélgetést. – Szia.

-        Szia. Csak jöttem, hogy induljunk a meghallgatásra. – Peter.

-        Tényleg, az ma van. Kiment a fejemből.

-        Át se nézted a jelentkezőket?

-        Nem. Annyi dolgom van ezzel az új együttessel. A menedzserük egész nap hívogat.

-        Na mindegy. Én már mindenkinek átnéztem az adatait. Gyere, menjünk.

-        Rebeka, most elmegyek, ha valaki keres, később visszahívom. – nyomtam le a gombot a telefonon, ami a segédemhez volt irányítva.

-        Jó, rendben. – válaszolta a kicsit félénk hangú lány a vonal másik végén.

-        Még jó, hogy rendben. – nyomtam ki.

-        Miért vagy ilyen gonosz ezzel a lánnyal? Úgy igyekszik. – Peter.

-        Én értem, hogy itt kell töltenie a gyakorlatát, de azt nem, hogy miért pont az én kezem alatt. Nem szimpatikus és olyan kis béna.

-        Végülis ő a harmadik asszisztensed, ebben a hónapban.

-        Szívesen cserélek. A te asszisztensed legalább belevaló csaj és lehet vele mit kezdeni.

-        Ezért ő az én asszisztensem. Ki nem adom a kezeim közül!

-        Na jó, inkább menjünk. – felálltam, kivettem a fiókomból a napokkal ezelőtt átvett paksamétát, amiben a cégünkhöz jelentkező emberek előmenetele és fontosabb életrajzi adatai voltak.

Peterrel lementünk egy emelettel lejjebb, egy nagy terembe. Kígyózó sor állt előtte. Nem volt más bent, csak egy asztal számunkra két székkel és egy árva kis szék velünk szemben.

-        Csak ketten leszünk?

-        Igen. A másik részlegre jövő héten lesz a meghallgatás. – Peter.

-        Mikor jön az első?

-        Szerintem pár perc. Délre hívtam őket.

Ahogy ezt kimondta, már kopogott is az első.

-        Gyere. – szóltam ki.

Egy magas jóképű srác jött be. Magabiztosan lépdelt az asztalunkig, majd odaérve előbb velem, majd Peterrel is kezet fogott.

-        Nate Robinson vagyok.

-        Viktoria Nolting.

-        Peter Holz.

Peter elém tolta a srác kartonját, amíg ő helyet foglalt.

-        Akkor a nevedet már tudjuk, de kicsit beszélj magadról. – utasítottam.

Amíg mesélt magáról, mi felírtuk egy kis papírra, amit fontosnak tartottunk. Az első, amit feljegyeztem: „Hmm…Jóképű…”

Egy emberre úgy 20 percet szántunk. Sokan voltak és nem akartuk az egész napot itt tölteni. Így is egy rövid kávészünettel délután 4-ig faggattuk a jelentkezőket, összesen 20 embert. A másik felét áttettük másnapra. Peter kiment értesíteni őket, hogy a maradék 20 ember pénteken délben jelenjen meg ugyanitt.

-        Na, elküldtem őket.

-        Nézzük át, ki lenne alkalmas.

-        Nekem az a második srác tetszett.

-        Peter, velem fog dolgozni, úgyhogy nem a te zsáneredet keressük. Csak egy embert, aki hozzáértő és tudok vele dolgozni.

-        Jól van. Neked van valaki, aki alkalmas lenne?

-        Egyelőre nem találtam. Talán az első, Nate. De holnapra átnézem a maradék anyagot, hátha kiszúrok valakit.

-        Úgy sem tudlak egyre sem rábeszélni, úgyhogy menjünk haza.

-        Ezt jól látod. Hazavigyelek?

-        Nem köszi. Még le kell adnom pár értékelést Samnek.

-        Akkor holnap találkozunk. Én csak délre jövök, szeretnék aludni is valamennyit végre. – összeszedtem a holmimat, visszamentem az irodámba.

Rebeka már sehol, hát ez a csaj az agyamra megy. Ki engedte el? Mindegy. Itt is összeszedtem pár iratot, aztán irány a parkolóház. Beszálltam a kocsimba és hazavezettem. Klassz, az üzenetrögzítő megint teli várakozó hangüzenetekkel. Lenyomtam a lejátszó gombot és elkezdtem átvenni az itthoni ruhámat. Majd irány a konyha. Csak fél füllel hallgattam, de így is sikerült felidegesítenie az egyik embernek. Három üzenetet is hagyott, hogy hívjam már vissza, mert fontos. Na jó, felhívom.

-        Hello, Viktoria Nolting vagyok, keresett egy párszor.

-        Igen. Sean Taylor vagyok, ma már beszéltünk délelőtt.

-        Emlékszem és azelőtt vagy 20szor. Megkértem, hogy ne hívogasson. Megmondtam, hogy majd az egyik kollégám jelentkezik, ha biztosat tudok mondani.

-        Igen, de mikor?

-        Kérem, Sean. Tudom, hogy sok a stressz és a magára nehezedő nyomás. Nem könnyű elindítani egy új együttest, de higgye el, igyekszem segíteni önnek.

-        Köszönöm szépen és ne haragudjon, hogy zaklattam.

-        Nem haragszom, de mostantól ha lehet, szorítkozzunk azokra a hívásokra, amik tényleg fontosak.

-        Rendben.

-        Akkor viszhall. – mondtam és letettem a telefont.

Ahogy letettem, már húztam is ki az áramból. Mára már hagyjanak békén. Hetek óta nincs egy szabadnapom, hétvégéken is dolgozok. Egy délutánt kértem, csak egy nyugis délutánt.

Főztem egy teát és valami zacskós pár perc alatt kész kaját és leheveredtem a kanapéra enni. A szemem hamar megakadt a paksamétán, amit sikerült ma is hazacipelnem és holnapra illene átnéznem. Befejeztem a kajálást, bekapcsoltam valami kellemes zenét és magamhoz vettem a papírokat. Találtam pár ígéretes munkatársat köztük. Az utolsók között volt egy, akinek a nevét kétszer is alaposan megnéztem. Micsoda véletlen. Tárcsáztam is Peter számát.

-        Helló. Miért nem mondtad, hogy Gustav Schäfer is egy jelentkező?

-        Mert egyből elutasítottad volna.

-        Még szép.

-        Figyelj, az rég volt és ígéretesnek tűnik a szakmában. Mi kell még?

-        Nem tudom. Nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne, ha velem dolgozna.

-        Holnap beszélünk vele és meglátjuk. Előre ne írd le a dolgot magadban.

-        Jól van, rendben. De nem ígérem.

-        Úgyse te döntesz. Ha Sam egyetért, felőlem ő lenne az alkalmas az állásra.

-        Meglátjuk. Szia. – tettem le a telefont kicsit dühösen.

Összeesküvés elmélet. Már rég tudja, hogy ő Gustav mellett teszi majd le a voksát és tutira a főnök fejét is telebeszélte.

Ezzel be is fejeztem az emberek kutatását. Nem akarok köztük még egy régi ismerősre bukkanni.

Inkább eresztettem a kádba vizet, megfogtam egy jó könyvet és sziesztáztam egy órácskát.

Reggel már 8-kor kidobott az ágy. Ha az ember sokáig korán kel, a szervezete hozzászokik. Mindegy, úgyis be kell vásárolnom. Üres a hűtő. Felkaptam a melegítőmet, a pénztárcát, a slusszkulcsot és nyomás a bevásárlóközpont. Egy óra alatt meg is tömtem a bevásárlókocsimat. Pedig csak szükséges dolgokat vettem. Vissza a lakásba. Elpakoltam mindent szépen a helyére. Kicsit rendmániás vagyok, de ez az első saját lakásom és szeretem, ha minden úgy van, ahogy kell lennie.

11 után elindultam a munkahelyemre. Rebeka már ott volt.

-        Nahát, ilyen korán? – kérdeztem gúnyosan.

-        Már 8 óta itt vagyok.

-        Még jó, mivel tegnap már 4 előtt leléptél.

-        Addig tart a munkaidőm.

-        4-ig tart szívem. 4-ig.

-        Elnézést kérek, többé nem fordul elő.

-        Jézus, legyen már tartásod. Hogy akarod, hogy komolyan vegyelek? – mondtam és bementem az irodámba.

-        Itt mi folyik? – kérdeztem az épp ténykedő embereket.

-        Az új munkatársadnak csináljuk a helyét.

-        Itt lesz asztala az én szobámban?

-        Persze, nagy ez a szoba. Itt elhelyezünk egy kis válaszfalat, hogy azért a magánszférád megmaradjon, de úgyis együtt fogtok dolgozni.

-        Na jó. Én megyek a dolgomra. Mikorra lesztek kész?

-        Mire visszajössz, mi már itt sem leszünk.

-        Nos, ezt jó hallani. Sziasztok. – letettem a holmim az asztalomra és mentem Peterhez.

Pontban délben megint elkezdtük meghallgatni az embereket. Drága kedvenc Peterem utoljára hívta be Gustavot. Ő bejött, kezet fogott velünk és leült.

-        Szia. Mesélj magadról. – Peter.

Én felírtam a papirkámra: „ Ez tényleg ő! Kíváncsi vagyok, megismer-e.”