21. rész

Hányadika van?

Mikor végre megszülettek a picik Bill nagyon boldog volt, én pedig fáradt. Kicsit még beszélgettünk, majd kiment a szobából és felhívta Simonét és Tomot. Az egyik picit is magával vitte, a másikat pedig bent hagyta nálam, mivel elaludt a karomban.

• Szia anya! Megvannak! – szólt bele boldogan Bill.

• Tessék? Máris? – értetlenkedett Simone.

• Ühüm.. de nagyon édesek.. a kicsi lány itt van a karomban és szuszog. – dicsekedett Bill.

• Aranyos lehet. Amy mikor jöhet ki?

• Szerintem 2-3 nap. Valami ilyesmit mondott a doki, de szeretnék addig bent maradni velük, úgyhogy nem tudom, mikor megyünk haza. – gondolkozott el Bill.

• Rendben, de remélem tudod hányadika van..

• Őőő.. nem éppen.. mért is?

• Szeptember elseje.

• Tessék? Basszus.. tényleg.. és nem vettem semmit Tomnak.. hát ezt nem hiszem el.. nem lehetek ilyen szerencsétlen.. – kezdett el siránkozni Bill.

• Ne aggódj.. elég ajándék lesz számára is az unoka húga és unoka öccse.

• Tényleg nem akartok be jönni? Olyan jó lenne, ha most itt lennétek.. Amynek is kéne a segítséged a picikkel kapcsolatban.

• Tudom kicsim, tudom.. és ne aggódj, segítek majd.. mindenben, de most inkább fordulj meg.. – tanácsolta Simone mosolyogva.

Mikor Bill megfordult nevetésben tört ki, hisz az egész családja a háta mögött állt. Mikor Emily megpillantotta a kislányt Bill karjában, rögtön kikapta apja kezéből, és simogatni kezdte. A pici annyira biztonságban érezte magát nagynénje karjaiban, hogy azonnal elaludt. Bill mosolyogva nézte, ahogy lánya szuszog.

• Na Tom, most már te jössz! – nyögte ki végül röhögve.

• Köszi.. és tudok róla, hogy én vagyok a soros, de nem tőlem függ.. már nem.. – válaszolt Tom mosolyogva.

• Na.. ne fogd rám.. én már rég akarok babát.. rajtad múlik.. – jelentette ki Emily.

• Akkor ezt megbeszéltük.. Amikor haza megyünk, elintézzük.. Okay? – kérdezte Tom sunyi mosollyal az arcán.

• Hagyjál már.. nem lesz elég egyelőre ez a két csöppség? Tényleg, hol a fiatok? – jutott eszébe Emilynek a másik pici.

• Amynél van. Kihozom.. Had aludjon Amy. – válaszolt Bill azzal belépett a szobába.

Emily mögötte volt és ő is igyekezett bejutni. Mikor mindenki bent volt a szobában megállapították, hogy a kicsik kire hasonlítanak jobban. Én még aludtam volna, de ez a hosszú beszélgetés már kezdett egy kicsit zavarni, így kinyitottam a szemem. Hirtelen megijedtem, hogy hol a fiam, de amikor megláttam, hogy Tom karjában van, megnyugodtam. Na várjunk csak.. ha ez a gyerek Tom kezeibe kerül, akkor biztos nem lesz belőle normális felnőtt..

• Tom.. a gyerekem.. –szóltam volna rá, de egy hang se jött ki a torkomon. Végül Bill vette észre, hogy mondani akarok valamit.

• Mi a baj kicsim? – kérdezte félve Bill.

• Vedd el a gyereket Tomtól.. nem akarom, hogy olyan legyen, mint ő.. – mondtam röhögve. Beláttam, hogy hülyeség eltiltani bárkitől is. Így legalább megtanulja, hogy milyen az élet valójában.

• Ugyan már.. én csak jóra taníthatom.. – felelte Tom, röhögve.

• Jó bocs, csak annyira féltem őket.. ők a mindenem.. ők és az apjuk. – válaszoltam mosolyogva.

• Tudom.. és nem haragszom.. – mosolygott Tom, majd adott egy puszit a pici arcára és a karomba a tette.

Ezután nem történt semmi különös. A piciket utána nem nagyon láttuk, mert folyton el akarták vinni őket tőlünk, de Bill (debill.. xD) elmondta a véleményét ezzel kapcsolatban az orvosnak, aki megértette, hogy mit akar Bill, így elintézte, hogy a piciket a szobában helyezzék el és ne máshol.