14. rész. Egy új barátság kezdete.

Fél hat körül megeredt az eső, így át kellett újra gondolnom, mit vegyek fel. Ezt közel fél óra alatt meg is oldottam. Ettem valamit, lezuhanyoztam, sminkeltem és felkaptam magamra a ruhámat. 7-kor még ittam egy kávét és elindultam. Fél 8-kor már a bejáratnál vártam a fiúkra.

-        Hölgyem, a koncertre jött? – jött hozzám egy biztonsági ember.

-        Igen.

-        A másik bejáratnál lehet bemenni. És siessen, mert 10 perc múlva kezdődik.

-        Köszönöm. – mondtam, és már siettem is át a másik bejárathoz.

Nem igazán értettem, eddig miért nem vettem észre, hogy itt nem sokat ácsingóznak, de sebaj. A fiúk már biztos bementek. A jegyemet felmutattam és megkerestem a helyem. 10. sor közepe. Meg is van.

-        Elnézést. – állítottam fel a már helyükön ülő embereket.

-        Hát te? – nézett rám Bill értetlenül.

-        Azt hiszem ez az én helyem itt melletted.

-        Te hogyhogy itt?

-        Gustav elhívott.

-        Engem meg Tom.

-        És hol vannak?

-        Gondolom késnek.

-        Biztos. – mondtam és leültem.

5 perc múlva elfoglalták a mellettünk eddig üresen maradt helyeket. Mindketten abban a pillanatban rájöttünk, hogy mire megy ki a játék, de nem beszéltünk róla. Úgy tettünk, mintha ez nem jutott volna eszünkbe.

Nem igazán szóltunk egymáshoz, csak néha ránéztem és láttam, hogy ő is nagyon élvezi. Észrevettem, hogy sokszor ő is felém néz. A koncert felülmúlta a várakozásokat.

-        Ez eszméletlen volt. – mondtam Billnek, mikor a parkoló felé sétáltunk. – Elképesztő Chris Martin! Ahogy kiáll a színpadra ennyi ember elé, és átszellemülve énekli a szövegeit. Tudtad, hogy mindet ő írta és gyerek kora óta fogalmazza meg álmait és céljait bennük? – áradoztam.

-        Tudod, ha te nem érzed istennek magad, akinek joga van mások felett ítélkezni, talán én is még mindig ezt tehetném. Szerinted a mi dalainkat ki írta? Szerinted, miket fogalmaztam bele és mit akartam üzenni velük? Szerinted nekem milyen érzés volt kiállni annyi ember elé, akik átszellemülten várják, hogy énekeljek nekik? –támadott le ezekkel a kérdésekkel hirtelen.

-        Sajnálom, nem gondoltam, hogy…

-        Hogy? Hogy nem nekem kéne ilyeneket mondanod?

-        Kiment a fejemből…

-        Érdekes, nekem valahogy nem megy ki a fejemből. Sok ideje ez az egyetlen koncert, amire hajlandó voltam eljönni, erre te igen tapintatosan a maradék jókedvemet is lealázod.

-        Bill, én nem akartalak megbántani. Oldani akartam a feszültséget. Nem gondoltam rá, hogy ezzel megbántalak téged.

-        Érdekel is ez téged, hogy kin taposol keresztül. – mondta és faképnél hagyott.

-        Basszus! – mondtam és beültem a kocsimba.

-        Kössz! – csapta be maga után a bejárati ajtót Bill, mikor belépett a házukba. – Ez fantasztikus ötlet volt.

-        Mi történt? – Tom.

-        Ez a nő elvette tőlem az életem értelmét. Most meg végig ülök vele egy koncertet, majd arról áradozik, milyen eszméletlen, hogy Chris Martin kiáll ennyi ember elé a saját dalaival és gyerekkori emlékeivel.

-        Íííí – húzta a száját Georg.

-        Hát íííí – utánozta őt Bill. – Mi a fenét gondoltatok? Nem volt még elég szar estém, kaptam tőletek mégegyet?

-        Csak azt hittük kicsit összebarátkoztok. – Gustav.

-        Akkor azt kell mondjam, ez nem jött össze. Egyszerűen utálom őt. Megmondtam. Ne kavarjatok, és ne próbáljatok véletlennek álcázott találkákat összehozni! – zárta le a témát és felment a lépcsőn.

-        Basszus. – Tom.

-        Felhívom Vikit. – Gustav.

-        Igen? – vettem fel.

-        Szia, én vagyok.

-        Épp hívni akartalak. Szeretnélek megkérni téged és a barátaidat, hogy szálljatok le rólam. Nem tudom mit hittetek, de nem jött össze. Sikerült még jobban megbántanom és valószínűleg egy életre elásnom magam a szemében.

-        Megbékél.

-        Nem akartam rosszat. Tényleg. Csak rosszul választottam a beszédtémát.

-        Beszélek majd vele. És bocs, hülye ötlet volt. Én próbáltam lebeszélni őket róla, de eleinte jó ötletnek tűnt.

-        Mindegy. Ezt elszúrtam.

-        Gyere át, beszélj vele.

-        Nem hiszem, hogy jó ötlet. Eddig is megvoltam nélküle, ezután is megleszek. Megpróbálok nem összefutni vele és lehetőség szerint ti se szervezzetek több véletlen találkát.

-        Bocs. Csak arra gondoltunk, hogy olyan hasonló emberek vagytok és összeillenétek.

-        Nem akarok vele összeilleni. Nem ismerem és nem is szeretném őt megismerni. És ha most nem haragszol befekszem a kádba. Szarrá áztam.

-        Jól van. Akkor hétfőn találkozunk. Jó éjt.

-        Jó éjt. És mond meg a többieknek is, hogy nem haragszom rájuk.

-        Átadom.

-        Hát nem volt igazunk. – szűrte le Georg, mivel ki voltam hangosítva.

-        Akkor is azt mondom, hogy ezek ketten összeillenek. Ismerem az öcsémet és tetszik neki Viki.

-        Ez a kapcsolat nem fog összejönni köztük, beláthatod végre. Összeillenek és biztos egymásba is tudnának szeretni, de nem szerencsés a közös múltjuk.

Másnap reggel csörgött a telefonod.

-        Igen?

-        Szia. Dorah vagyok.

-        Szia.

-        Arra gondoltam, együtt ebédelhetnénk ma. A férjem vigyáz ma a fiunkra, így ráérek.

-        Jó ötlet.

Megbeszéltük mikor és hol találkozzunk. Nagyon jól sikerült az ebéd. Ahogy megismertem őt, nagyon megkedveltem. Jó fej volt, közvetlen, magabiztos és a munka területén is hasonló temperamentumú, mint én. Megbeszéltük egy újabb találkát a következő péntek estére, aztán elbúcsúztunk. Nagyon feldobódtam, de ott motoszkált bennem a gondolat, hogy tegnap mennyire megbántottam Billt. De miért érdekel ez engem annyira? Ki ez a srác, hogy nekem bármi féle lelkifurdalásom legyen miatta? Ha Gustav nem a munkatársam, akkor nem is tudom, hogy egyáltalán él-e még. Most meg csak arra tudok gondolni, hogy milyen rossz neki. És az a szoba. Az a szoba nem megy ki a fejemből. Hogy lehet valaki ilyen megszállott? De ha jobban belegondolok ugyanilyen megszállottan élem az életemet én is, és ha valaki elvenné tőlem… nem is tudom, mit éreznék. Talán amit ő?

Tárcsáztam Gustav számát.

-        Szia.

-        Szia. Megadod Bill mobilszámát? – erre ő hallgatott. – Halló!

-        Itt vagyok, csak megleptél.

-        Megadod?

-        Egyébként itt ül mellettem, adhatom neked.

-        Az is jó lenne.

-        Akkor adom, szia. Bill, Viki az. – nyújtotta neki a telefont.

-        És?

-        Veled akar beszélni.

-        De én nem akarok vele.

-        Bill! Az ég szerelmére, mit veszíthetsz? Csak hallgasd meg.

-        Add ide. – vette ki a kezéből a telefont. – Igen? – szólt bele unottan.

-        Szia Viki vagyok. Nincs kedved lejönni a tengerpartra sétálni egy kicsit? – mondtam ezt ki, magamon is meglepődve. Amikor felhívtam, csak beszélni akartam vele, nem pedig látni őt. De mikor meghallottam a hangját, ez megváltozott.

-        Minek?

-        Beszélni. A tegnap estéről.

-        Hát jó.

-        Érted menjek, vagy találkozzunk valahol?

-        Minek menjük két kocsival?

-        Akkor 20 perc múlva ott lennék.

-        Várlak. Szia. – tette le.

-        Na? – Tom.

-        Elhívott a tengerpartra. Beszélni akar velem.

-        Na jó. Legyél kedves és legalább egy picit megértő. – Gustav.

-        Nyugi. – mondta és felment a szobájába felöltözni. A 20 perc alatt három különféle ruhában jött le a nappaliba, majd meggondolta magát és inkább mást vett fel. A fiúk csak összemosolyogtak ezen.

-        Itt van! – kiáltott fel Georg Billnek, mikor beálltam a házuk elé és dudáltam egyet.

-        Jövök már!

Egy negyedik ruhában sietve csukta be maga után az ajtót.

-        Szia. – köszöntem neki kicsit félve. – Szállj be.

-        Szia. – mondta és bepattant az anyósülésre.