17. rész. Anyád vagyok, nem hülye.

-        Nem estem bele Billbe és nem volt még eddig hosszú távú kapcsolatom sem. Csak tartom magam az elveimhez. Sok barátnőmet láttam már totál kifordulni önmagából. Beindul az élete, jól keres, elismerik a munkáját, aztán jön egy srác és oda az önálló élet, a napról napra élés. Szép lassan mindent feláldoz a kapcsolat kedvéért, és kétféleképp lehet ugye vége. Vagy a kapcsolatnak annyi, mert a fiú nem bírta kordában tartani férfiasságát, vagy összeházasodnak és a lány otthonülő háziasszony lesz. Na ez az, amire nem vágyom.

-        Azért azt nem hiszem, hogy ez így tényleg jó neked. Én is sokat csalódtam már, és biztos fogok is, de nincs annál jobb érzés, mint a munkából nem az üres lakásba térni haza. Ha otthon vár rád valaki, akihez odabújhatsz.

-        Na jó, ebben különbözik a véleményünk. Most én megyek lezuhanyzok.

-        Rendben. Én is hazamegyek. Hétfőn találkozunk.

-        Jól van. És köszi az estét.

-        Én is. Szia.

-        Szia.

Ezt a baromságot. Elfogadni, hogy az élet csalódásokkal jár. Na ez az, amire nem vagyok képes. A dolgok menjenek úgy, ahogy én terveztem, ne jöjjön közbe semmi. Habár ez az utóbbi időben nem igazán így alakul, de majd kezembe veszem a dolgokat. Legjobb, ha megbékélek a srácokkal végleg. Összebarátkozok velük, így hamar megszabadulok a feszengő érzéstől, hogy akármerre járok talán velük hoz össze a sors.

A szombat estét Peterrel töltöttem. Jókat röhögött, mikor a tegnap estémet meséltem el neki, aztán felvilágosított mi történt a tegnap délutáni konferencián. Örömmel hallottam, hogy idén is van lehetőségünk belefolyni a Sziget Fesztivállal kapcsolatos szervezkedésekbe. A mi cégünk idén is elnyerte a pályázatot, amely keretében saját színpadot kapunk. Ott azok lépnek fel, akiket mi szeretnénk bemutatni a nagyérdeműnek. Lesz vele sok munka, de azt én szeretem. Legfeljebb a szabadságomat kitolom augusztus végére.

A hétvége ismét gyorsan eltelt és eljött a hétfő. Kittyvel előkerestettük az eddig „felfedezettek” anyagait, majd a hét napjait azzal töltöttük, hogy utána néztünk, mi van velük azóta, és kik lennének megfelelőek, hogy Magyarországra vigyük őket. Volt, hogy az estét nálam töltöttük, volt hogy Gustavnál. Jobb azért otthon lazábban, mint az irodában. A másik három srác is velünk tartott néha, hogy megnézzék kik esélyesek a mostani zeneiparban. Jókat röhögtek egyeseken, de volt olyan is, aki elnyerte a tetszésüket. Jó kis segítség voltak ebben tényleg. Hisz ők értenek ehhez és azért igencsak sok közük van a szakmához. Egyik ilyen este, mikor indultam haza, Tom kikísért a kocsimhoz.

-        Figyelj. Nincs kedved valamelyik nap velem vacsorázni?

-        Miért ne?

-        Jó. Akkor mondjuk szombat este?

-        Rendben. Megbeszéltük.

-        Akkor szombaton. – mondta és egy puszit adott az arcomra.

-        Szia. – beszálltam a kocsimba és elhajtottam.

-        Na? – Georg.

-        Szombaton együtt vacsorázunk. De azt hiszem, ő csak haverilag gondolja ezt.

-        Miért? – érdeklődött Bill.

-        Hát olyan hamar rávágta, hogy eljön velem, mintha nem lepte volna meg, hogy elhívom. És mivel nem lepődött meg, ebből arra következtetek, hogy baráti vacsira gondolt.

Csütörtökön már lefekvéshez készülődtem, mikor csörgött a telefonom.

-        Igen?

-        Szia szívem. Ugye nem felejtetted el, hogy szombaton van édesanyád születésnapja.

-        Persze hogy nem. – vágtam rá a füllentésem.

-        Akkor jól van. Jó lenne, ha Nikivel már holnap idejönnétek, segíteni, szervezni a kerti partit.

-        Jól van. De most aludnék apu.

-        Jó, aludj csak! Jó éjt.

-        Neked is.

Reggel korán keltem és bementem az irodába. Onnan hívtam fel Nikit és kiderült, hogy ő már rég tud a dologról, csak azt hitte, hogy én is, ezért nem szólt. Elintéztem pár halaszthatatlan ügyet, majd haza is mentem bepakolni pár dolgot és anyunak venni valami ajándékot. Jellemző. Kiment a fejemből az egész. Pedig apu már rég említette, hogy kerti meglepetés partit szervez anyunak. Vásárlás közben eszembe jutott Tom vacsorameghívása, így fel is hívtam.

-        Halló.

-        Szia, Viki vagyok.

-        Szia. Hogy vagy?

-        Köszi, jól. Azért hívlak, mert le kell mondjam a holnapi vacsorát.

-        Miért?

-        Anyumnak holnap van a születésnapja és kiment a fejemből, hogy holnap tartjuk otthon, Magdeburgban.

-        Mikor mész?

-        Egy pár óra múlva indulok. De ígérem, bepótoljuk.

-        Rendben. És jó szórakozást.

-        Köszönöm.

Sikerült anyunak vennem egy szép tálat, hozzá illő kis tálkákkal. Onnan már egyből Nikihez mentem. Megebédeltünk és elindultunk haza.

Anyu nem sejtette, hogy partit szervezünk neki. Azt hitte csak családi összejövetel lesz. Apu elvitte őt vacsorázni, mi addig Nikivel elmentünk megvenni a tortát és díszeket, majd megrendeltük az ételszállítóktól a menüt. Később Vivient lefektettük aludni és beültünk a tévé elé.

-        Rég voltunk így együtt. Az egész család. – Niki.

-        Hát igen. – sóhajtottam egy hatalmasat.

-        Hiányzik Brian.

-        Nagyon. – dőltem nővérem vállára.

-        Megjöttünk. – léptek be anyuék a lakásba.

-        Mi baj? – nézett rám anyu.

-        Semmi. Én lefekszem. Jó éjt. – pusziltam meg és bementem a régi szobámba.

Egyből felhívtam Petert.

-        Igen?

-        Szia.

-        Miért sírsz?

-        Eszembe jutott…

-        Brian?

-        Igen. – mondtam és mégjobban sírtam.

-        Jól van, nyugodj meg. Vagy sírj csak, az jót tesz. Nem teszem le, amíg el nem alszol.

-        Köszönöm.

Reggel már korán felkeltünk. Anyu csinált mindenkinek reggelit, később pedig felköszöntöttük és odaadtuk az ajándékokat. Az én dolgom volt anyut elcsábítani otthonról, míg apuék fogadják a vendégeket.

Így elvittem őt fagyizni egy közeli cukrászdába, hogy beszélgessünk, mint anya a lányával. Az mindig bejön és általában hosszú ideig tart.

Elmeséltem neki, hogy jóban vagyok már a négy sráccal és új barátokra találtam. Ennek nagyon örült. Sosem értett egyet apu azon elveivel, amiben a munkát minden más emberi kapcsolat elé helyezi. Nem szerette, hogy én vagyok az a gyerekük, aki ezt az elvet követi. Kicsit később csörgött a telefonom.

-        Igen?

-        Szia. – Peter.

-        Mond.

-        Beszélni szeretnék veled.

-        Miről?

-        Csak rég beszélgettünk úgy igazán.

-        Hát most anyuval vagyok, nem lehetne kicsit később?

-        Mikor jössz haza?

-        Holnap reggel.

-        Azt hittem ma este.

-        Na ki vele. Mi a baj?

-        Csak tudod, Noah. A srác, akit a múltkor ismertem meg.

-        Igen.

-        Úgy néz ki, mégsem tetszem neki.

-        Miből gondolod?

-        Lemondta a mai randit, mert azt mondta, nem érzi túl jól magát. Eljöttem moziba és itt ült nem sokkal mögöttem egy másik sráccal.

-        Ííí. Hát ez tényleg arra utal, hogy nem tetszel neki.

-        Hát most már sokkal jobban érzem magam. – gúnyolódott.

-        Na jó, este hazamegyek. Mit szólsz?

-        Nem baj?

-        Dehogy. Majd később hívlak, ha már hazafelé tartok.

-        Köszi.

-        Ugyan.

Letettük, aztán anyuval elindultunk haza. Megálltunk a ház előtt.

-        Megvan még az a rózsabokor, amit tavaly ültettünk? – próbálkoztam.

-        Igen.

-        Megmutatod?

-        Ott van a hátsókertben, szívem. Nézd meg. Én bepisilek.

-        Gyere már. Mutasd meg.

-        Kicsim. Az anyád vagyok, nem hülye. Először is az a rózsa sosem érdekelt téged, mint általában a növények többsége. Azt is kiszúrtam nagy tehetségemmel, hogy pár autóval több áll a ház előtt és apád az ablakban leskelődik. Tehát csak mond, hogy meglepetés buli van a kertemben és mehetünk is hátra.

-        Nem is kell pisilned. – mosolyogtam zavartan.