8. rész. Bill megelőz.

Az út végéig már nem szóltam Peterhez és ő sem nagyon hozzám. Végre leszálltunk. Kicsatoltam az övem és megláttam őt. Megint őt, itt. Az én gépemen. Ráadásul az előttem lévő ülésen ült. Rámnézett és szó nélkül elment.

-        Mindent hallott. – mondtam, és már hívtam is Gustavot.

-        Igen?

-        Szia. Azonnal találkoznunk kéne. Mondtam, hogy beszélnünk kell, emlékszel? Most kéne. Minél előbb.

-        Kicsit később nem jó? Bill ma jön haza Párizsból. Tom kiment érte, mindjárt itthon vannak.

-        Nem jó. Előbb. Találkozzunk fél óra múlva a házam előtt.

-        Hát jó. Ott leszek.

Leszálltunk mi is a gépről és a kocsink felé vettük az irányt.

-        Helló. – köszönt egy hang. Megfordultam és Tom volt az.

-        Szia. bocs, de most mennem kell.

-        Nem szalasztalak el. Legalább a számod add meg.

-        Később nem fogod akarni, azt garantálom. – néztem az épp megérkező Billre és beszálltam a kocsiba.

-        Add a telefonod. – jött oda hozzá Bill.

-        Neked is szia. Tényleg? Hiányoztam? – gúnyolódott.

-        Ez most fontos. – kapta ki a kezéből.

-        Igen? – vette fel Gustav.

-        Remélem otthon vagy, mert beszélni akarok veled.

-        Valami gáz van?

-        Mi az hogy? Mindjárt ott vagyunk és megtudod.

-        De el kéne mennem.

-        Maradj otthon!

-        Haver, nyugi már! Megvárlak. – tette le.

-        Mi van veled? – Tom.

-        Te ismered ezt a lányt?

-        Igen. Találkoztam már vele. Miért?

-        Majd otthon elmondom, ha már négyen leszünk.

Beszálltak a kocsiba és hazamentek. Bill leültette a három barátot.

-        Először is el kell mondjam, találkoztam azzal a bizonyos kritikussal a Music Towertől. Gondolom emlékeztek.

-        Persze, de miért hozzuk ezt fel már megint? – Tom.

-        Mit keresett a szobámban? – szegezte a kérdést Gustavnak.

-        Ki?

-        Viktoria Nolting?

-        Ez hogy jön ide, és honnan tudod?

-        Ne mondjátok, hogy nem is ismerős a neve? Ő az! Viktoria Nolting az a kritikus csaj.

-        Tényleg. – esett le Gustavnak.

-        Ő Gustav új munkatársa. – Georg.

-        Erről akart velem annyira beszélni. – esett le neki a felismerés.

-        Összefutottunk tegnap a bemutatómon. Aztán elrohant. Ma meg előtte ültem a gépen. És mesélte a pasijának, hogy volt a szobámban és mennyire sajnál engem.

-        Csengetnek. – Georg, és megindult az ajtó felé. – Te?

-        Sziasztok. – köszöntem. – Gondoltam idejövök, hogy ezt megbeszéljük.

-        Miért nem mondtad el? – Gustav.

-        Nem volt olyan egyszerű. El akartam mondani.

-        Mindegy, majd írsz erről valami jó cikket, hogy lejárass. – vágta a fejemhez Bill és felment az emeletre.

-        Srácok ne gyerekeskedjünk. Rég volt. Nem bántam meg, mert igaznak éreztem, amiket írtam. Legyünk őszinték, a banda előbb utóbb úgyis megszűnt volna.

-        Ez elég szar bocsánatkérésnek. – Tom.

-        Eszemben sincs bocsánatot kérni. Különben is csak Gustavval tartom a kapcsolatot. Úgyhogy, ha nem haragszol inkább vele beszélném ezt meg.

-        Most inkább menj el. – Gustav.

-        És ha elmegyek, mi lesz?

-        Később felhívlak.

-        Jól van. Várni fogom. És srácok, csak annyit szeretnék mondani, hogy csíplek titeket és nem a személyetek ellen szólt, amit írtam.

-        Figyelj, mi igazából nem haragszunk és nem fogunk gyűlölni téged életünk végéig. Csak az egy nagyon rossz emlék mindünk számára és nem jó emlékezni rá. – Georg.

-        Jól van. Akkor én megyek. És bocs, hogy eddig nem mondtam el. Hülyén jött ki az egész. Évek óta nem is hallottam rólatok, erre most egyesével hoz össze sors veletek.

-        Az igaz, hogy elég szórakozott a sors mostanában. – Tom.

-        Na sziasztok. – köszöntem el, és már mentem is haza.

-        Te tényleg ezzel dolgozol? – jött vissza Bill. – És bevitted a szobámba?

-        Igen vele, de csak megmutattam neki. Fogalmam sem volt hogy ő az. Nem emlékeztem már a nevére.

-        Este megláttam, és azt hittem leesek a kifutóról. Egyből tudtam, hogy ő az.

-        Mi egyesével találkoztunk vele. Gustavot felvette maga mellé társnak, Georg tanítja a nővére gyerekét, és nálam vacsorázott a barátjával a szülinapján.

-        Végre megbünteti a sors.

-        Felejtsd már el, haver. Nem ő tehet róla. Vagyis részben igen, de nem ő pártolt el tőlünk, nem ő nem vette a cd-inket és nem ő vette le rólunk a kezét. – Georg.

-        De ő indította el.

-        Bill, nőj már fel! Annak az időnek már rég vége. Most keresett modell vagy. Zajlik az életed és senki nem irányít, mint akkor. Nem hibáztathatod még mindig őt.

-        Nem fogom életem végéig hibáztatni, csak ameddig úgy nem gondolom, hogy egálban vagyunk.

-        Figyeljetek. Igaz, még csak pár napja ismerem őt, de kedvelem. Lehet hogy elsőre nem túl szimpi, de ha bízik benned, egyből megnyílik. Jó fej, aranyos, kedves. Vele dolgozom, és nem fogok eljönni onnan. Én elfelejtem ezt az egészet, az a múlt ez meg itt a jelen. Nem lehet úgy jövőnk, hogy a múlton rágódunk. És nektek is megtetszett. Ti is azt mondtátok elsőre, hogy jó fej. Nem kell megismerkednetek, nem kell vele foglalkoznotok, de ő a társam és együtt dolgozunk. Lesz, hogy átjön hozzám, lesz, hogy egész napokat kell majd együtt töltenünk. Úgyhogy lépjetek túl ezen.

-        Jól van. – Tom.

-        Végül is adhatunk neki egy esélyt. – Georg.

-        Ti csak a farkatok után mentek. De tudjátok mit? Rendben. Kedves leszek vele. – Bill.

-        Köszönöm. – Gustav.

-        Te azért ezt nem csak Viki miatt akarod. Nem akarsz eljönni onnan, ahol a csini kis asszisztensed vár rád minden nap. – Tom.

-        Hagyjuk ezt. Nem lesz köztünk semmi. Nincs munkahelyi románc, ott munka van és ennyi.

-        Ezt ugye magadnak sem hiszed el? – Georg.

-        Le lehet szállni rólam.

-        Tényleg, Bill. Miket hallottál a gépen még?

-        Hát hogy kurva jó pasi lettem, és ha nem történt volna, ami történt, akkor összejönne velem. – mondta ezt fapofával.

-        Te mit röhögsz? – Tom Gustavnak.

-        Semmi. Csak ti ketten itt álmodoztatok róla, erre neki Bill tetszik, akinek esze ágában sincs összejönni vele.

-        Ez tényleg vicces. Na srácok én lefekszem aludni. Este elmegyünk valahova? – Bill.

-        Én bemegyek az étterembe. Nem jöttök be? Buli lesz a lenti szinten.

-        Jó. – Georg.

-        Én is benne vagyok. – Gustav. – Most viszont felhívom Vikit.

Én eközben hazaértem. Beraktam a ruhákat a mosásba, és kicsit rendbetettem a lakást. Gustav hívott.

-        Igen?

-        Szia. Azért hívlak, hogy beszéljük meg a dolgot.

-        Átjössz?

-        Jó, átmegyek.

-        Akkor várlak.

-        Szia.

Hamarosan meg is érkezett. Beengedtem és leültettem a kanapéra.

-        Nos. Hagy mondjam el, hogy baromira sajnálom, hogy nem tőlem tudtad meg. Amikor megláttalak az állásinterjún, azért voltam olyan genyó, hogy ne akarj velem dolgozni. De Peter és Sam szövetkeztek ellenem és mindenképp téged akartak. Én belementem, azzal a feltétellel, hogy nem szólnak neked a dologról és megkapom Kittyt asszisztensnek. Én tényleg el akartam mondani, de vártam a megfelelő időre. Aztán megtudtam, hogy a két titokzatos hódolóm Tom és Georg. Azért siettem el tőled a múltkor. Erre rá még Billel is találkozok egy másik városban. Minden összejött és tudtam, hogy ez jel. El kell mondanom neked minél előbb. Csak sajna Bill felismert és megelőzött.

-        Ő az egyetlen, aki megismert.

-        Ennyi idő után is? Így emlékszik az arcomra és a nevemre is?

-        Szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért.

-        Most azért jöttél, mert nem akarsz többé velem dolgozni, ugye?

-        Nem. Megmondtam a fiúknak, hogy ha törik, ha szakad én nem lépek ki emiatt. Megkedveltelek és az, ami régen történt már nem számít.

-        De nem fogod a fejemhez vágni, hogy az én hibám? Csak akkor maradj a társam, ha el tudod felejteni, ki vagyok.

-        Tiszta lappal indulunk. Benne vagy, társam?

-        Benne, társam. – fogtunk kezet.