13. rész. Hozzuk össze őket.

-        Na mi volt? – kérdezte Tom az öccsét, mikor az végre hazaért.

-        Majdnem betörtem a fejét.

-        Mit? – Georg.

-        Dobáltam az ablakát kaviccsal. Nem vettem észre, hogy kinyitotta és fejbedobtam.

-        És aztán?

-        Aztán behívott egy italra. Később észrevettem, hogy nagyon vérzik és elvittem a kórházba. Raktak a homloka kellős közepére egy hatalmas sebtapaszt.

-        Direkt csináltad?

-        Dehogy! Lehet, hogy nem csípem a csajt, de ettől még nem akarom fizikailag bántani.

-        Egyáltalán minek mentél oda? – Georg.

-        Utálom őt? Érted? Utálom, hogy megint találkoztunk, és hogy ti odavagytok érte. Aztán Tomot megmentette az étterme bezárásától, engem meg a jogsim elvételétől. Bűntudatom lett. Csak meg akartam köszönni neki.

-        Hát érdekes módját választottad a hálálkodásnak.

-        Mindegy. Ő is utál engem.

-        Miből gondolod?

-        Ahogy beszél velem, meg ahogy rámnéz. Mikor a kórházból hazavittem, csak úgy kipattant a kocsiból és már ment is fel a lakásába. Ráadsául a kutyáját lepasszolta másnak, nehogy sétáltatás közben összefusson velem.

-        Hagyd őt. Ne szívasd. Az az ügy rég volt. Nem is ismertétek egymást. Most már látod, hogy kedves és jó fej.

-        Attól még nem fogom elfelejteni neki, hogy tönkretett.

-        Ismerlek. Készülsz valamire. – Tom.

-        Arra készülök, hogy levegőnek nézem. Egyszerűen ő az a lány, aki soha nem tudná jóvátenni azt, amit tett, akármilyen jó fej szerintetek, és akármilyen jól néz ki szerintem.

Másnap reggel sajgó fejjel keltem. Nagyon fájt a homlokom. Mikor belenéztem a tükörbe csak arra tudtam gondolni, hogy ezt biztos direkt csinálta. Tudom, azt mondtam neki, bízok benne, de eszem ágában sincs ezt komolyan gondolni. Most hogy nézek ki? Egy ekkora bigyóval a fejemen oda a tekintélyem legalább egy hétig. Sértődöttségemet kilátástalannak látva lezuhanyoztam, felöltöztem és egy gyors kávé után mentem is az irodába.

-        Jó… Veled meg mi történt? – tapasztotta tekintetét Kitty a tapaszomra.

-        Hosszú sztori. Keresett már valaki?

-        Gustav szólt, hogy kicsit később jön ma be.

-        Jól van, köszi. Iszonyúan fáj a fejem, beveszek valamit.

-        Hozzak egy kávét?

-        Az nagyon jó lenne, köszi. – mondtam és bementem a szobámba.

Később Gustav is megérkezett ugyanolyan arckifejezéssel, mint nemrég Kitty.

-        Egy kis baleset ért este. – mondtam neki nem várva a kérdésére.

-        Milyen baleset?

-        Egy kő talált homlokon. Nem vészes. Kitisztították a kórházban és ezt a hülye tapaszt kell hordanom egy ideig.

-        Lehet ez csak bennem merül fel kérdésként, de ki dobott fejen egy kővel?

-        Ja. Bill. – mondtam és gépeltem tovább a billentyűzetemen.

-        Beszéljünk róla később?

-        Mondjuk soha. – zártam le a témát.

-        Szerinted ugye direkt csinálta.

-        Azt hiszem igen.

Peter lépett be az ajtón.

-        Sziasztok!

-        Helló. – Gustav.

-        Gondoltam elviszem ebédelni az én kedvenc barátnőmet. – mondta, meg sem említve a sebhelyemet. Ő ilyen. Tudja mikor kell megszólalni és mikor nem.

-        Egy perc és mehetünk is. Ezt még kinyomtatom, aláírom, és mára végeztem is.

-        Nem is jössz már vissza? – Gustav.

-        Nem. Hazamegyek és alszom egy nagyot. A hét második felében sok dolgunk lesz. Kezdődnek nyári fesztiválok és sok szárnyait bontogató formációt kell fellépéshez juttatnunk.

-        Jól van. Akkor viszlát holnap.

-        Szia. – aláírtam a frissen nyomtatott papírokat és már mentünk is.

Peter Tom éttermébe vitt ebédelni.

-        Tetszik?

-        Ki?

-        Aki miatt ez az izé van a fejed közepén.

-        Ezt meg honnan veszed?

-        Hát ahogy ismerlek, ha valaki ezt teszi veled, azt abban a minutumban már az ügyvéded marcangolja. Mivel ugyanaz az ügyvédünk, erről tudnék. Aztán rosszkedved van és nem csak azért mert irtó hülyén nézel ki, hanem mert nem dühöngted ki magad és nem olvastál be annak a személynek. Ezt pedig csak is akkor tehetted, ha tetszik az a valaki.

-        Fejbedobott egy kővel. Mi a fenét keresett a házam előtt? Minek jött oda? Bocsánatot akart kérni. Kit érdekel a bocsánata? Istenem. Annyira egy nyálas és kétszínű alak. Hogy tetszene? Csak azért hagyom annyiban a dolgot, mert Gustav a munkatársam, és mert így is bűntudatom van, a régi dolog miatt.

-        Bill volt az?

-        Igen. És nem akarok többet erről beszélni. Remélem sikerül elkerülnöm őt és próbálok erre az apró sebre sem gondolni.

Végül megebédeltünk. Láttam, hogy Tom is ott van a bárpult mögött és odaintettem. Ő visszaintett, de nem jött oda hozzánk, mert látszólag el volt havazva melóval. Szerintem Peter sem volt túl szimpatikus neki.

Később a három jóbarát otthon leült beszélgetni.

-        Szóval szerinte Bill direkt dobta fejbe? – Georg.

-        Hát azt mondta annak a meleg srácnak, akivel volt. – Tom.

-        Szerintem ezek tetszenek egymásnak. Vagy nagyon jól titkolják, vagy még ők sem tudnak róla. – Georg.

-        Úgy érzem, szervezkedni akartok. – Gustav.

-        Figyelj, az öcsém már rég nem járt senkivel, tudom, mikor tetszik neki valaki. És Viki tetszik neki, amit nem is csodálok.

-        És nem gondolod, hogy le kéne előbb küzdenie az utálatát iránta?

-        Az elmúlik csak ügyesen kell megszerveznünk az első randit. – Georg.

-        Mi az, amit Bill szeret és már rég csinált. – Tom.

-        Rég volt pl. koncerten. – Georg.

-        Azaz! Nézzünk ki valami koncertet, amit mindketten szeretnek.

-        Gondolom én majd kiszedem Vikiből mit szeret. – Gustav.

-        Igen. Elhívjuk őket a koncertre, de mi nem megyünk el. – Tom.

-        Micsoda ötlet. Nem gondolod, hogy felállnak és hazamennek?

-        Nem, ha a Coldplay koncertre kapják a jegyüket. – állt fel Georg a laptopja elől. – Most szombaton Coldplay koncert lesz itt Berlinben. Bill kedvenc angol együttese.

-        Azt Viki is szereti. Egy csomó lemeze van tőlük.

-        Akkor ez meg is van. Veszek rá két jegyet. Te hívd el Vikit, én meg Billt. De egyiküknek sem mondjuk el, hogy jön a másik.

-        Nem hiszem, hogy ennek jó vége lesz srácok.

-        Ne légy pesszimista. – Georg.

-        Mi baj lehet? Mindketten szeretik. Leülnek, hallgatják a bandát, és közben beszélgetnek. Ennyi. – Tom.

Így is tettek. Gustav elhívott a koncertre és mivel tényleg imádom a Coldplayt, nagyon örültem neki.

A hét hátralévő részében sok dolgunk akadt. Felvettük a kapcsolatot a nagyobb fesztiválok és szabadtéri koncertek szervezőivel. Szerződéseket kötöttünk velük és pár új feltörekvő bandával. Pénteken már mind kimerültek és fáradtak voltunk. De megérte. Mivel ezeket megszerveztük lazább lesz a következő pár hét. Hátradőlve aratjuk le munkánk babérjait és várjuk a közönség fogadtatását a felfedezettjeinkről.

Péntek este a nővérem, Niki kisebb összejövetelt szervezett a suliban és a játszótéren megismert anyukákkal. Engem is meghívott, így átugrottam egy pár órára. Nem igazán illettem a légkörbe a karrierista életemmel a sok háziasszony mellé, de azért igyekeztem jól érezni magam. Egész szimpik voltak a lányok. Főleg az egyik. Dorah volt a neve. Neki is van egy Viviennel egy idős kisfia. Vele többet beszélgettem. Nagyon aranyos volt, habár nem sok közös témát találtunk. De ő volt az egyetlen anyuka, aki a munkájának is élt nem csak a gyerekének. Számot is cseréltünk és megbeszéltük, hogy néha összefutunk. Mindig örülök egy új ismeretségnek, hátha barátság is alakulhat ki belőle.

Másnap reggel már nagyon izgatott voltam. Rég el akartam már jutni egy Coldplay koncertre, de ez volt az első fellépésük itt Berlinben, nekem meg nem igazán volt időm Angliába átruccanni, hogy megnézzem őket.

Gustavval úgy beszéltem meg, hogy a bejáratnál találkozunk 7:45-kor.