12. rész. Hajlandó vagyok bízni benned.

Vasárnap késő este már Berlin felé tartottam. Épp Kittyvel beszéltem telefonon, mikor megláttam…

-        Várj, rendőrök. Az ott, nem? Bill. Kitty, leteszem, később hívlak. – hadartam el és letettem.

Félrehúzódtam a szélső sávba és visszatolattam a rendőrökig. Kiszálltam és odamentem.

-        Kicsim, te mit csinálsz? – megpusziltam Bill arcát és miközben átöleltem a fülébe súgtam: - Tegyél úgy, mintha együtt lennénk.

-        Viki? Viki Nolting? – kérdezte a rendőr.

-        Igen. Ismerjük egymást? – játszottam a hülyét, pedig felismertem benne egy régi családi ismerőst.

-        Charles Nolting, az apád. Jó barátok vagyunk.

-        Tényleg. A te nagylányodnak szereztem tavaly előtt munkát a cégemnél, nem? – emlékeztettem rá.

-        De. Micsoda véletlen. – mondta és kirázott a hideg e szó hallatán.

-        És megkérdezhetem, mi a gond?

-        Gyorshajtás, ittas vezetés. – sorolta Bill.

-        Ti együtt vagytok?

-        Igazából a vőlegényem. Ma jegyeztük el egymást és ittunk egy-egy pohár pezsgőt.

-        És a jegygyűrű? – gyanakodott.

-        Nem hordunk olyat. Elavultnak érezzük. Igaz, szívem?

-        Igaz. – ölelte át a derekam Bill. – Erőltetett. Majd tetováltatunk magunknak egyedit.

-        Na jó. Most az egyszer elengedem. De még egyszer ne üljön ittasan volán mögé, pláne ne száguldozzon, ha egy mód van rá.

-        Köszönjük. – hálálkodtam.

-        Nincs mit, tartoztam ennyivel. És gratulálok nektek.

-        Köszönjünk. – puszilta meg a homlokomat Bill.

Megvártátok, míg a rendőrautó elhalad tőletek távol és elengedtétek egymást.

-        Köszi. – mondta, mikor elindultam a kocsim felé.

-        Ezt vedd be. Enélkül sosem vezetek, ha ittam. – nyomtam a kezébe egy levél gyógyszert, ami valamelyest semlegesíti, és kevésbé kimutathatóvá teszi az alkoholt az ember vérében. Odaadtam neki a palack ásványvizemet is mellé. – Akkor én megyek is.

-        Várj. – szólt utánam. – Miért segítettél?

-        Baj?

-        Dehogy. Köszönöm.

-        Na szia. – beültem a kocsiba és otthagytam őt.

Hazaértem és visszahívtam Kittyt.

-        Na, mi volt?

-        Bocs. Megláttam egy rendőrt, aki épp Billt igazoltatta. A rendőr apu egy régi jó barátja, és elkapta Billt ittas gyorshajtásért.

-        És?

-        Úgy tettem, mintha a menyasszonya lennék és elengedte Billt végül. Tartozott egy szívességgel, mert besegítettem gyakorlatra nem rég a nagyobbik lányát hozzánk.

-        És Bill mit szólt?

-        Semmit, megköszönte. Adtam neki pár tablettát, meg vizet és eljöttem. Na de hol tartottunk egyébként?

-        Ja, igen. Csak a gyakorlatom pár hét múlva lejár és azt szerettem volna kérdezni, nem maradhatnék-e nálatok egész nyárra.

-        Nem tudom. Ezt nem én döntöm el. Holnap majd megbeszélem a munkaügyissel.

-        De te mit szólnál hozzá?

-        Nagyon még nem ismerlek, és nem tudhatom hosszú távon, megéri-e, de én örülnék neki. Jól összehangolódtatok Gustavval és át is faxolta a munkátokat. Meg vagyok elégedve veled, az tény.

-        Akkor számíthatok rá, hogy felvesztek állandóra? Csak, mert tudnom kéne. Tudnék lakást bérelni valahol és eljöhetnék anyuéktól.

-        Jól van. Elintézem.

-        Köszönöm szépen. Na nem is zavarlak tovább, biztos fáradt vagy.

-        Hát igen. Na holnap találkozunk. Jó éjt.

-        Jó éjt.

Lefeküdtem végre az ágyamba, és a fülemig felhúztam a plédet. 10 perc múlva ütem nélküli de egymást követő hangos koppanásokra lettem figyelmes. Kitakaróztam és felültem. Elhallgatott. Mikor visszadőltem, újra kezdte. Kikeltem az ágyból és pont akkor koppant az ablakomon a következő zajt okozó valami. Kinyitottam az ablakot, hogy kinézzek, mikor egy kő repült az arcom felé és homlokon talált.

-        Basszus! – kiáltott a hang lentről.

Én visszahőköltem a fájdalomtól az ágyamra, majd újra az ablakhoz merészkedtem. – Bill? – kérdeztem meglepetten, a fájdalomtól kicsit nyávogó hangon.

-        Nem akartam. Nem láttam, hogy kihajolsz. – mentegetőzött.

-        Mit keresel itt?

-        Csak beszélgetni szerettem volna veled.

-        Gyere fel. – mondtam és ledobtam a szekrényemről a lakáskulcsot.

Míg felért, kinyitottam az ajtót.

-        Te vérzel. – fogta meg a fejemet.

-        Tényleg? – kérdeztem gúnyosan. – Egy kővel dobtál fejbe. Még jó hogy vérzik.

-        Hol a fürdő?

-        Balra.

Bement a mosdóba és egy vizes törölközővel jött ki, amivel elkezdte a homlokomat törölgetni.

-        Köszi, megoldom. – vettem ki a kezéből. – Kérsz valamit inni? Nekem valami erősebb kéne most.

-        Kérek, köszi.

A konyhában töltöttem két pohár whiskey-t és az egyiket neki adtam.

-        Minek köszönhetem a látogatásod?

-        Valószínűleg a jogsimat vette volna el az a rendőr ma. Csak meg akartam köszönni.

-        Már megköszönted, Bill.

-        Jó, de otthagytál szó nélkül. Sajnálom, hogy a múltkor szemét voltam. Megpróbálom feldolgozni, hogy te vagy az, aki…

-        Tönkretett, tudom. Nyugodtan kimondhatod.

-        Bocs, de nekem ez még ma is nagyon fájó pont.

-        Értem, de már nem tudom visszacsinálni, nem bántam meg és nem vagyok hajlandó évek múlva is rosszul érezni magam emiatt. Ez van Bill, dolgozd fel, és ne szívass engem.

-        Nem foglak.

-        Akkor most már mehetsz is, ha gondolod.

-        Miért vagy ilyen velem?

-        Őszintén szólva tartok tőled, egy kicsit.

-        Miért?

-        Nem bízom benned. Nem hiszem el, hogy egyik nap még gyűlölsz, másnap meg jópofán sétáltatod a kutyádat, tök véletlenül a házam előtt.

-        Tényleg, hol van Beni?

-        Hosszú történet.

-        Elpusztult?

-        Dehogy! Jobb helyre került. Az unokahúgomnak adtam.

-        Hogy ne kelljen sétáltatnod, és így ne találkozz velem nap, mint nap?

-        Hát, ha az igazat akarod, igen. De te megjegyezted a nevét?

-        Igen.

-        Na jó. Hajlandó vagyok elhinni, hogy nincs hátsó szándékod, és kedvesebb leszek, ígérem.

-        Nagyon vérzel. – tette le a poharát és elvette a homlokomtól a törölközőt.

Bementem a fürdőbe és megnéztem a tükörbe. Elég mély vágást sikerült ejtenie rajtam annak a hülye kőnek.

-        Meg kéne nézetni.

-        Azt hiszem, igazad van.

-        Gyere, elviszlek a kórházba. Addig ezt szorítsd rá.

-        Jól van.

Megittam még, ami a poharamban volt és elindultunk.

-        Szép kocsi.

-        Elég jól keresek a modellkedéssel, úgyhogy a legszebbet akartam megvenni.

-        De a tied sem semmi.

-        Köszi. Én sem keresek rosszul. – mosolyogtam.

Beértünk a kórházba és a sebészeti osztályon hamar ellátták a sebemet. Fertőtlenítették, ami iszonyúan csípett, aztán valami sebészeti tapaszt tettek rá. Fél óra múlva már csatlakoztam Billhez a váróban.

-        Marha jól nézek ki. – mutattam a tapaszomra idegesen.

-        Annyira sajnálom. – mondta megbánóan.

-        Pont a homlokom közepén. Ezt nem hiszem el. Mindenki rajtam fog röhögni egy hétig. Na jó, vigyél haza légy szíves.

Beültünk a kocsijába és hazavitt. Egész úton egy szót sem szóltam. Dühös voltam rá, amiért ezt okozta. – Szia. – mondtam és kiszálltam a kocsiból a házam előtt. Nem vártam meg a válaszát, már mentem is fel a lakásomba.

Lezuhanyoztam és bementem a hálószobámba. Az ablakhoz mentem, hogy behúzzam a sötétítőt és megláttam, hogy Bill kocsija még mindig a ház előtt áll. Nem igazán volt kedvem ezzel foglalkozni, így behúztam a függönyt és lefeküdtem aludni.