15. rész. Mi nem leszünk barátok.

Lementünk a partra.

-        Ez az egyik kedvenc részem. Szép homokos szakasz.

-        Imádom a tengert. – mondta Bill és levette a cipőjét.

Felhajtotta a nadrágja szárát és a vádlija közepéig besétált a vízbe.

-        Gyere, tök jó meleg a víz.

-        Nem akarom, hogy vizes legyen a ruhám.

-        Nem fog felcsapni a hullám a szoknyádig, gyere.

Meglepődtem, hogy így viselkedik velem, de jól esett. Kibújtam a szandálomból és beálltam mellé a vízbe.

-        Ez tényleg jó.

-        Na ugye.

Egy pár percig csak álltunk zavartan és bámultunk magunk elé, mintha valami érdekeset találtunk volna a szemünkkel.

-        Kezded, vagy kezdjem? – Bill.

-        Majd én. Tartozom egy bocsánatkéréssel. – mondtam, és közben elkezdtünk a vízben sétálni. – Nem akartalak megbántani. Nagyon jól éreztem magam a koncerten és nem csak azért, mert ők a kedvenceim. Azért is, mert örültem, hogy veszekedés és utálkozás nélkül üljük végig. Nem szoktam hazudozni, így veled is őszinte leszek. Soha egy pillanatig nem bántam meg, azt a kritikát, amit rólatok írtam. Elfelejtettelek benneteket és ez jó volt így. Nem foglalkoztatott, hogy ti mit éreztek, mert azt se tudtam kik vagytok és nem is igazán érdekelt. Aztán megismertem Gustavot és megkedveltem. Ő azt mondta már nem bánja, hogy így alakultak a dolgok, ezért én továbbra sem hagytam, hogy nyomasszon. Aztán megláttam a szobádat. Azóta nem tudom kiverni a fejemből. Tudom, mit jelent a munkádnak élni és minden mást félretenni. Nap, mint nap találkozok hírnévre vágyó fiatalokkal és segítek nekik elindulni egy jó irányba. Tudom, nekik milyen érzés és iszonyúan szarul érzem magam, hogy ezt tettem veled. Megfosztottalak ettől az érzéstől. De tudod, ez nem csak az én felelősségem volt. Én csak megírtam a véleményem. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Csak a munkámat végeztem. Ez volt a dolgom ugyanis. Az hogy ezzel egy lavinát indítottam el, ami elsöpörte a Tokio Hotelt, az nem állt szándékomban. Nem akarok a barátod lenni, és nem kell velem találkoznod sem. Csak azt szeretném, hogy ha véletlen összefutunk, ne kerüljük ki egymást, és ne utálj.

-        Figyelj, én pici korom óta álmodtam valamiről, amiről soha nem voltam hajlandó lemondani. Aztán egyik pillanatról a másikra híresek voltunk és elismertek a zeneiparban. Azt hittem csak álom az egész és soha nem akartam felébredni. De valaki az egészből rémálmot csinált. Mintha szívemet tépte volna ki. A Tokio Hotel nekem nem a munkám volt. A szerelmem volt. A mindenem. Tudom, azt gondolod, hogy megszállott vagyok, és fanatikusan ragaszkodok a múlthoz. És igazad is van.

-        Én nem akarok beleszólni az életedbe, de ha ragaszkodsz a múlthoz sosem lesz jövőd. Nem alapozhatsz elmúlt dolgokra, csakis a jelenre.

-        Figyelj, ez nem olyan könnyű, oké? Volt már olyan dolog, amivel kapcsolatban úgy érzel lezáratlanul ért véget? Hogy egyszer csak elmúlt és olyan érzés, mintha nem tudnád elengedni, mert hiányzik valami, ami ehhez szükséges?

-        Hidd el, volt ilyen. – mondtam szomorúan egy régi emlékre gondolva.

-        Én ezt érzem. Egyik nap még koncertre készülődtem, másik nap meg a búcsú sajtótájékoztatóra.

-        Sajnálom. – mondtam a szemébe, hogy lássa tényleg komolyan gondolom. – És nem csak a múlt estét, hanem mindent.

-        Sajnálom, amiket akkor mondtam neked. Nem ismerlek téged és nincs jogom véleményt alkotni rólad. Biztos sokkal jobb és értékesebb ember vagy, mint aminek én gondollak téged. Vagy gondoltalak. Nem tudom, mennyire változik a véleményem rólad, de talán megismerlek majd és…

Egy hatalmas hullám észrevétlenül közelítette meg a partot és derekamig felcsapó víztömeget zúdított rám. Bill szemfülesebb volt és rutinosan elugrott, mikor meghallotta, hogy a víz a partnak csapódik, de én belemerültem a beszélgetésbe.

-        Basszus! – kiáltottam, ő pedig hatalmas szemekkel nézett rám. Megláttam rémült arcát és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

Leültünk padra és vártam, hogy a perzselő nap megtegye jótékony szárító hatását.

-        Mintha azt mondtad volna, hogy nem lesz akkora hullám, hogy felérjen a szoknyámig.

-        Előfordul, igaz nagyon ritkán, hogy tévedek. – mosolygott édesen.

-        Na jól van. Ha megszáradtam, eszünk valamit?

-        Az jó lenne. Nagyon éhes vagyok.

10 perc után felálltunk és egy közeli Gyros büfé felé vettük az irányt.

-        Itt akarsz enni? – kérdezte elszörnyedve Bill.

-        Mi bajod?

-        Az hogy az utcán van.

-        Mint minden, ami nem házban. – mondtam, nem nagyon értve mit is akar kihozni ebből.

-        Én nem eszem az utcán.

-        Miért is?

-        Utálom, hogy azt nézik az emberek, hogy eszem. Ráadásul kézzel sem szoktam enni.

-        Oké, de én azért ehetek? – kérdeztem gúnyosan kényeskedő beszédpartnerem és a pulthoz mentem. – Egy csirkegyrost szeretnék pitában, hagyma és csípős nélkül. És egy light colát.

-        Oké hölgyem. – felelte a srác és már készítette is. – Parancsoljon.

Fizettem és elvettem a kaját, az üdítőmet pedig Bill kezébe nyomtam, hogy tudjak enni rendesen.

-        Ez nagyon jól néz ki. – nézte ki a számból.

-        És finom is. Megkóstolod? – tartottam felé.

-        Nem, köszi.

-        Ugyan Bill. Nem néz senki. Én is elfordulok. – gúnyoltam.

-        Na jó. De csak egy harapás.

-        Én is úgy gondoltam. – mondtam és a szája felé tartottam a szendvicset, ő pedig beleharapott.

-        Hmm… ez isteni. – mormogta teli szájjal.

-        Itt van valami. – mutattam a szám azon részére, ahol Billén láttam meg egy mustárfoltot.

-        Hol?

-        Na jó. – mondtam, és a szalvétámmal letöröltem.

Most értem hozzá először és nagyon furcsa érzés öntött el. Látszólag őt is. Meglepve tűrte, hogy törölgetem a száját.

-        Na jó, én is eszem egyet. – mondta és ment vissza a büféhez.

Pár perc múlva már az előbbi padon falatoztunk csendben. Mikor befejeztük az étkezést, felé fordultam.

-        Örülök, hogy megbeszéltük a dolgot. Nyilvánvaló mindkettőnk számára hogy barátok nem leszünk. Én mindig arra gondolnék, hogy valahogy jóvá tegyem a dolgokat, te pedig arra, hogy úgysem tudnám jóvá tenni.

-        Hát sajnos ez így van. Tudod, ha máshogy alakultak volna a dolgok…

-        Ne folytasd. Nincs értelme. Nincs jogom kérni tőled bármit is, de azért azt szeretném, ha nem utálnál.

-        Megpróbálom. – felelte.

-        Na jó. Hazaviszlek.

Így is tettem.

-        Köszi a vacsit. – Bill, mielőtt kiszállt.

-        Én meg a sétát.

-        Akkor, szia. – mondta és kiszállt.

Követtem a szememmel, ahogy bemegy a házba, aztán indultam én is haza. Már 10 óra volt. Elrepült az idő a parton sétálva. Szokásos rendrakásba kezdtem. Ezt teszem, mikor nem akarok gondolkodni, vagy valami bajom van. Rendet rakok, és attól jobban érzem magam.

Mire kipucoltam a lakásom szinte minden zegét – zugát, már hajnali 1 óra lett. Főztem egy teát és leültem a tévé elé. Nem voltam álmos.

3 óra körül már nem tudtam tovább terelni a gondolataimat és beszélnem kellett valakivel. Niki nem jöhet szóba, mert felkelteném Vivient is. Gustavnak eszem ágában sincs beszélni erről. Peter! Jött a felismerés és már hívtam is.

- Helló, Peter vagyok. Mond az üzit, aztán hagyj aludni. – szólalt meg az üzenetrögzítője.

Ő tényleg csak akkor nem veszi fel a telefont, ha alszik. Ez az! Kitty!

-        Mit rontottam el? – szólt bele fáradt nyöszörgő hangon, mikor felvette.

-        Honnan tudod, hogy én vagyok?

-        Hajnali 3-kor csak két embert tudok, aki képes felhívni. Az egyik az anyám, a másik pedig a főnököm. Nos, anyám itt alszik a másik szobában, így nem hiszem, hogy a telefont választja, ha mondani akar valamit. Így kizárásos alapon, csak te lehetsz az.

-        Na jó. Bocs, de valakivel beszélgetnem kell, mert úgy érzem megőrülök.

-        Az alvás még nem jutott eszedbe?

-        Gondolod, hogy puszta kedvtelésből vagyok fent ilyen későn, mikor kevesebb, mint 3 óra múlva kelnem kéne?

-        Jól van, csak megleptél. Ha nem munkával kapcsolatosan hívsz, az azt jelenti, hogy kedvelsz engem, amire nem számítottam igazán.

-        Nehezen mutatom ki, ha kedvelek valakit. De ez most mindegy. Az egész délutánt Billel töltöttem.

-        És?

-        Megbeszéltük a dolgokat és bocsánatot kértünk egymástól. Aztán én csurom víz lettem, ő pedig életében először utcán kajált, aztán azt mondtam neki, hogy mi sosem leszünk barátok, ő pedig burkoltan közölte, hogy utál. – vázoltam fel hadarva a helyzetet.

-        És neked tetszik. Nem akarsz a barátja lenni, inkább a szeretője. De ő utál és te sem tudod mit érezz iránta. Tudnád őt nagyon is kedvelni, mert nagyon jól érezted magad vele, de a kis hang belül azt tanácsolja, verd ki a fejedből ezt a srácot. Úgyhogy most lefekszel aludni és reggelre már frissen mondod, hogy ésszerűen döntöttetek. Aztán bejössz dolgozni, és literszám iszod majd a kávét, amit én főzhetek neked, pedig képes voltál hajnalok hajnalán felkelteni.

-        Először is szeretem a közvetlen stílusod, de azért ez kicsit túlzás volt. Barátnősre vetted a figurát és ez nagyon jól esett. A másik pedig, hogy köszönöm. Kimondtad, amit gondoltam, de nem mertem kimondani.