19. rész. Kocsi nélkül.

-        Megjöttünk. – szólt először hozzám Bill a házam előtt.

-        Figyelj, nem történt semmi köztünk Tommal. – valamiért úgy éreztem, ezt tudnia kell.

-        Nem mintha rám tartozna, de nem úgy tűnt.

-        Tudod, azért vagyok az ingében, mert…

-        Na jó, figyelj. Nem kell nekem magyarázkodnod. Ez a ti dolgotok és szerintem összeillenétek.

-        Úgy gondolod? – néztem a szemébe, hátha meglátom benne, most mennyire őszinte.

-        Úgy. – felelte egy kis hatásszünet után.

-        Hát akkor én megköszönöm, hogy hazahoztál és mostmár lefekszem aludni.

-        Rendben. Jó éjt. – köszönt el, de láttam, hogy nem így tervezte.

-        Neked is. – mondtam és kiszálltam a kocsiból.

Addig még nem hajtott el, míg be nem mentem a lakásomba és fel nem kapcsoltam a villanyt. Ezt onnan tudom, mivel mikor kinéztem az ablakomon még ott állt. Aztán pár perc múlva elhajtott.

Nagyon hülyén éreztem magam. Minek hozott haza? Ha azt gondolta, hogy Tom meg én, akkor miért ő ajánlotta fel, hogy hazahoz? Miért nem várta meg, hogy Tom hozzon haza? Talán csak a tudtomra akarta juttatni, hogy őt nem zavarná, ha összejönnék Tommal. De én nem akarok összejönni Tommal. Nem mondom, megmozgatott bennem valamit ma este és nagyon szívesen folytattam volna, amit elkezdtünk. De mikor megláttam Billt, olyan érzés kerített hatalmába, amit még nem igazán éreztem. Lelkifurdalás. Mintha megcsaltam volna őt. És úgy érzem, nem volt őszinte az előbb. Zavarja őt, amit látott. Vagy mégsem? Én gondolom rosszul? Na ebből elég. Eddig mindent megoldottam elsőre, nem vacilláltam, nem voltam zavarban és nem voltam félős. Most meg magammal vitázok, mint valami bolond. Elég. Felhívom és megkérdezem tőle.

-        Na jó, én azt hiszem, már nem utálom annyira. Erre te lefekteted? – lépett be köszönés nélkül Bill az étterembe.

-        Megkérdeztem a múltkor, emlékszel? Tetszik a csaj? Erre te azt mondtad nem. Akkor én próbálkozok nála, feleltem. Erre te azt mondtad, felőled oké. Vagy ezt csak én hallottam? – nézett a másik két srácra.

-        Nem. – Georg.

-        Így volt. – Gustav.

-        Jó, de akkor utáltam őt. – Bill.

-        És most mit beszéltetek?

-        Hát megmondtam neki, hogy engem nem érdekel, hogy mi van köztetek. Ja és hogy összeillenétek szerintem.

-        Oké, ezt most csak én nem értem? – Gustav.

-        Nem. – Georg.

-        Nem. – Tom.

-        Tudnátok mást is mondani?

-        Hívd fel. – Gustav.

-        De most mi van köztetek? – Bill Tomhoz.

-        Semmi. Azt mondta, nem akar kapcsolatot. De szerintem csak velem nem.

-        Hívd fel! – ismételte magát Gustav.

-        Nem is tudom. Az hogy már nem utálom, az nem azt jelenti, hogy össze akarok jönni vele. Nem menne. Egész jó fej, és kedves. Aranyos és megnevettet. Ja és utcán ettem vele, amit eddig még sosem tettem meg. De nem. Ezzel a múlttal a hátunk mögött, nem tudnék bízni benne.

-        Oké, most ez úgy tűnik, mintha magadat beszélnéd le.

-        Mert azt is csinálom.

-        Hívd már fel! – hajtogatta töretlenül Gustav.

-        Jól van, nyugi. – mondta Bill, és már tárcsázta is a számom.

Mindketten a telefonunkat markolásztuk a másik számával a telefonkönyvben. Ő a Viki feliratot bámulta, én pedig Bill nevével szemeztem. Szinte egyszerre nyomtuk meg a zöld híváskezdeményező gombot.

-        Ki van kapcsolva. – állapította meg Bill, a sípoló hang után.

Ugyanezt tapasztalva letettem a telefonom az asztalra és elmentem zuhanyozni. Többet nem próbálkozok. Erre az egyre is úgy kellett rávenni magam. Bill is így tett. Feladta. Úgysem tudott volna mit mondani.

Másnap úgy döntöttem hazahozatom a kocsimat. Elmentünk érte egy autómentő ismerősömmel. Megnézte, mennyire súlyos a helyzet és kiderült, hogy mikor a kerék kidurrant a féltengely is megsérült. Most pár napig autó nélkül leszek. Ilyen is rég volt. Mivel a kölcsönjárgány ellenkezik az elveimmel, buszozni fogok. Nekem az autóm, mintha a második lakásom lenne. Rengeteget ülök benne és már sok személyes holmim van benne. Nem csak az illatom, a kacatjaim, a fél életem is. Nem vagyok hajlandó olyan autót vezetni, amit többen is használtak előttem. Pár napot kibírok a tömegközlekedéssel.

Hétfő reggel buszra szálltam és azzal közlekedtem be a munkahelyemre.

-        Jó reggelt! – köszöntött Kitty.

-        Neked jobbat.

-        Mi történt?

-        Busszal jöttem. Évek óta nem buszoztam. A kocsim szerelőnél van.

-        Miért nem hívtál? Behoztalak volna.

-        Ugyan. Az neked hatalmas kerülő.

-        Mesélj, mi van Billel?

-        Hogy érted?

-        Hát mondta Gustav mi volt szombat este.

-        Nem beszélgettek ti túl sokat? Vagy inkább úgy kérdezem, túl sokat arról, ami nem a ti dolgotok?

-        Sajnálom, nem akartam beleavatkozni. – mondta kicsit megszeppenve.

-        Bocs. Nem akartam bunkó lenni. Csak az agyamra megy ez a Bill dolog. Úgy érzem, hogy totál unszimpatikus és soha nem jönne össze egy kapcsolat kettőnk között. De emellett azt is érzem, hogy látni akarom, beszélni akarok vele, és csak úgy vele lenni. Kikészít ez az egész. Dekoncentrált vagyok, magamban beszélek, és nem tudom eldönteni, mit tegyek.

-        Oké. Értem. De akkor miért nem beszélsz vele erről?

-        Ezt komolyan kérdezed? Először is utál engem. Másodszor pedig megbeszéltük, hogy még barátok sem leszünk, mert nem igazán jönne össze. Harmadszor pedig szombaton azt mondta, örül nekem és Tomnak, mert összeillünk. Ezek után van még kérdésed?

-        Azt hiszem, kezdem érteni. – vigyorgott.

-        Egyébként Gustavval ti miért beszéltek annyit?

-        Nagyon egymásra hangolódtunk. Kedvelem őt. Jó barátok lettünk. Elmegyünk ide-oda, néha felhívjuk egymást elsztorizni valamit. Tudom, még nem rég óta ismerjük egymást, de mintha már ezer éve barátok lennénk.

-        Ennek örülök. Na nekem van pár dolgom. Főznél egy kávét?

-        Persze. Aztán megyek Peterhez.

-        Hogyhogy?

-        Lejárt az asszisztensének a nyári gyakorlata. Most segítek neki pár dologban.

-        Jól van. Ez rendes tőled. És üzenem neki, hogy köszönöm a szép estét.

Bementem az irodámba és végre lepakoltam a cuccaimat. Kocsival minden mennyivel könnyebbnek tűnik.

Hamarosan megérkezett Gustav.

-        Jó reggelt.

-        Hát azt nem mondanám. – felelte letörten.

-        Mi baj?

-        Hát az a helyzet, hogy Scotty-t megmérgezték.

-        Bill kutyáját?

-        Igen. Tegnap este rosszul lett, bevittük az állatklinikára. Az orvosa azt mondta, valamit a kajájába keverhettek.

-        El fog pusztulni?

-        Még nem tudják. Alszik már tegnap óta.

-        Jézus, szegény Bill.

-        Hát igen. Nagyon ki van szegény. Most is ott van vele.

-        Odamegyek! – pattantam fel hirtelen az asztalomtól. – De hova is?

Gustav egy mosoly kíséretében elmagyarázta, hol van a klinika. Megköszöntem, magamhoz vettem a táskám és már mentem is. Egy perc múlva vissza is jöttem.

-        Te, figyelj… - kezdtem volna, de ő már tartotta is a kezében a slusszkulcsát.

-        Tessék, de vigyázz.

-        Köszönöm.

A tájékozódási készségem nem az igazi, de hamar odataláltam a klinikára.

-        Jó napot. Bill Kaulitz kutyájához, Scotty-hoz jöttem.

-        Balra a második ajtó. Bill is itt van. – kelt segítségemre az egyik ápoló.

-        Köszönöm szépen.