24. rész. Utálom az önző Billt.

-        Várj! – jött utánam Gustav.

-        Igen?

-        Köszi. – ölelt meg. – Ez fantasztikus ajándék.

-        Bár ezt mind így gondolnátok.

-        Figyelj, Bill majd átgondolja és rájön, hogy ez jó ötlet.

-        Én nem fogok könyörögni, hogy fellépjetek. Rengeteg munkámba és energiámba került ezt megszervezni és Kittynek is. Csak a pofám fog égni, ha sorra kell telefonálgatnom, hogy lemondjam. Bukok némi pénzt is, amit már bele kellett invesztálnom. Szóval én várok egy hetet, és szerintem beszéljétek rá. Én innentől kezdve nem erőltetem.

-        Csak meglepődött. Idő kell neki.

-        Figyelj, ez engem nem érdekel.

-        Sziasztok. – jött meg Kitty.

-        Szia.

-        Mi van?

-        Majd Gustav elmondja. Én most hazamegyek. Sziasztok.

Elköszöntem, és elmentem haza.

-        Mi volt?

-        Bill egyből elutasította az ajánlatot.

-        Hogyhogy?

-        Fogalmam sincs.

-        Akkor rosszkor jöttem.

-        Nem, dehogy. Gyere be. Neked is meg kell, hogy köszönjük ezt.

-        Tudod, milyen nehéz volt eltitkolni előled?

-        Köszönöm. – ölelte át Kittyt.

Ezen mindketten meglepődtek. Ez volt az első ilyen kontaktus kettejük között.

Később Kitty mégis inkább hazament, mert Billnek nem javult a kedve. Végre Mandy is elment.

-        Na jól van, öcsi. Akkor most szépen elmondod, mi bajod van. – Tom.

-        Semmi.

-        Csak eldobod ezt a lehetőséget. Nem csak egyedül vagy a bandában. Nem játszhatod megint az önző Billt, aki körül forog a világ. – teremtette le barátját Gustav.

-        Milyen banda? Már rég nincs banda. Annak vége van és már nem is lesz.

-        Csak egy koncert, Bill. Nekünk is hiányzik ez az egész és most jó lesz egy kicsit nosztalgiázni. A régi rajongók előtt fellépni és egy fantasztikus estét összehozni a régi emlékek kedvéért. – Georg.

-        Nem. – mondta nyomatékosan és felment az ő kis szobájába.

Újra bevonult abba a szobába és magára zárta az ajtót.

-        Ezt nem hiszem el! – csapott az asztalra Tom.

-        Nyugi, haver.

-        Megint abban a hülye szobában van. Nem volt ott, mióta megismertük Vikit. Azt hittem most majd vége lesz ennek az egésznek. Most megint nem beszél majd velünk és ott fog gubbasztani egész nap. És ez a Mandy is. Nem nyilvánvaló miért hozta őt ide ma? Hogy Viki lássa. Utálom az önző Billt. A csak magával foglalkozó Billt. Hogy lehet a saját ikertestvérem ennyire más, mint én? – állt fel és ő is bevonult a szobájába.

-        Pedig csak jót akartak ezzel. – Gustav.

-        Nem tudhatták, hogy Bill így fog reagálni.

-        Beszélni kéne Billel. Én akarom azt a koncertet.

-        Hidd el én is. De nem hiszem, hogy most velünk akar beszélni.

-        Akkor visszahívom Vikit. Vagyis idehozom.

-        Nem tudom, hogy jó ötlet-e.

-        Hallottad mit mondott Tom? Hogy azóta nem volt Bill abban a szobában, mióta ismeri őt. Ő segíthet. A maga nyers és ellentmondást nem tűrő stílusában majd helyre rakja Billt.

-        Talán megér egy próbát.

-        Akkor én elhozom. – felállt, kiment, kocsiba ült és jött hozzám.

Hamarosan már az ajtómon kopogott.

-        Ki az?

-        Gustav.

-        Nyitom. – mondtam és felvettem a köntösöm. – Gyere be. – tártam ki az ajtót.

-        Beszélj Billel. – kezdte, ahogy belépett.

-        Viccelsz velem?

-        Dehogy. Rád hallgatni fog. Vagy legalábbis elgondolkodik. Most bezárkózott abba a szobába és nem beszél velünk. Tom is kiborult és ő is bezárkózott. Georgal úgy gondoljuk, te segíthetsz.

-        Nem vagyunk olyan jóban Billel, hogy ezen most én segítsek. És mint mondtam, nem fogok könyörögni.

-        Figyelj, azóta nem volt abban a szobában, mióta te ismét a képben vagy. És nem kell könyörögni, csak hallgasd meg. Derítsd ki mi baja. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, neked menni fog. Tom nem beszél vele, Georg sosem volt a szavak embere, én meg ha nekiáll nekem önzőzni lehet még le is ütöm.

-        Basszus, jól van. Megyek.

-        Köszönöm. – ölelt meg.

-        Jól van, azért ezt ne. – mondtam de azért én is átöleltem, mert titkon örültem ennek az érezelmkifejezési módnak. – Felöltözök és mehetünk.

-        Oké.

-        De ugye az a leütés dolog csak a hatás kedvéért volt?

-        Persze. – mosolygott.

-        Akkor jó. Bejött.

Felöltöztem és már mentünk is. Ahogy beléptünk már mentem is fel a szobához. Kopogtam.

-        Most ne. – szólt ki. – Hagyjatok.

-        Én vagyok az. Beszélni szeretnék veled.

Kis ideig csend volt, majd a kulcs elfordult a zárban és kinyílt az ajtó.

-        Szia. – köszönt és leült a földre.

-        Szia. – mondtam és leültem mellé.

-        Sajnálom, én…

-        Ne kérj megint bocsánatot. Hagyjuk ezt. Inkább mond el, miért nem akarod ezt?

-        Minden vágyam, hogy újra felléphessek. De gyűlölném azt az érzést, hogy vége lesz a koncertnek, le kell jönnöm a színpadról és megint ennyi volt. Nehéz volt lemondani erről és ez csak még jobban nehezítené. Amikor valamit el kell, hogy engedj, és végre elindulsz azon az úton, hogy ezt véghez is vidd, nem eshetsz vissza. Nem léphetek újra fel, mert akkor előröl kezdődne ez az egész.

-        És ha nem így lenne? Mi van, ha már sikerült elengedned csak még te sem tudsz róla? Ez a fellépés fantasztikus lesz, és egy kicsit legalább visszakapod azt az érzést. Már új életed van, ami boldog és mindened megvan. Senki nem parancsolgat neked, teljesen a magad ura vagy. Élheted úgy az életed, ahogy az neked jó és nem úgy, ahogy azt a körülötted lévő emberek akarják. Mi van, ha fellépsz és rájössz, hogy ez az élet már sokkal jobb, mint az volt? Most már felnőtt vagy, nem pedig egy tini, akinek meg kell játszania magát a nap szinte minden órájában.

-        Félek. De talán igazad van.

-        Ugye. Egy próbát megér. Már most nem az a Bill vagy, akit pár hete megismertem. Mondták a srácok is, hogy ebben a szobában sem jártál már egy ideje. Nincs mitől félned. Én ott leszek veled. – mondtam, de ezt az utolsó mondatot már megbántam. Ezt meg minek kellett kimondanom? Ő is meglepődött és most először a beszélgetésünk alatt a szemembe nézett. – Mind ott leszünk és egy jó bulit csinálunk a szülinapotok alkalmából. – helyesbítettem. - Ne legyél olyan, mint azelőtt. Tom is kiborult, mert nem akarta újra ezt az önző Billt látni. Megbántottad a barátaidat is és ez neked sem jó. Gondolkozz el ezen, és ha lehet, egy héten belül hozd meg a döntést. Vedd figyelembe őket is ezúttal és mindazt, amit mondtam.

-        Köszönöm. Nem tudom, mit fogok érezni és gondolni utána, de benne vagyok. Csináljuk meg! – mosolygott, most már teljesen beleélve magát a helyzetbe.

-        Csináljuk! – mosolyogtam vissza rá.

Felpattant és leszaladt a nappaliba. Kirángatta Tomot a szobájából és leültette a kanapéra.

-        Rengeteg ötletem van. Melyik számokat játsszuk? És milyen sorrendben? Mit vegyek fel? Egy csomót kell gyakorolnunk. Alig van időnk srácok! Három hét. Abból egyet Gustav nem lesz itt. Bele kell húznunk, ha egy nagy bulit akarunk összehozni. – hadarta a letaglózott barátainak.

Én a lépcső aljából figyeltem ezt a jelenetet és letörölhetetlen mosoly ült az arcomra. Édes, ahogy teljesen be van zsongva. A fiúk meg csak néznek rá hatalmas szemekkel.

Bill még elhadart pár mondatot, aztán közös ölelésbe burkolóztak. Boldogok voltak mind a négyen.

-        Akkor én megyek is. – szóltam halkan.

-        Jaj, bocs. Megfeledkeztünk rólad. – Georg.

-        Hazaviszlek. – Gustav.

-        Kössz! – ölelt meg szorosan Tom.

-        Nincs mit. Örülök, hogy örültök. De most tényleg mennem kéne. Jövő héten találkozunk. Addig tegyétek a dolgotokat.

-        Rendben. Szia. – Georg.

-        Sziasztok. – köszöntem el és kimentünk Gustavval.

-        Várj! – jött ki Bill. – Köszönöm. És azt is, hogy ott leszel velem, vagyis velünk. – mondta és magához ölelt.

Jó érzés volt és fantasztikusan finom illat áradt belőle. Régóta kerülöm ezt az illatot, ha lehet ilyet egyáltalán. Ismerem. Azon kaptam magam, hogy mélyen beleszagolok az ingébe.