- Sziasztok! – köszöntött egy vigyorral Angie.

-      Szia! – erőltettem egy művigyort az arcomra.

Régen láttam már a húgom. Nem sokat változott. Ugyanolyan hosszú, szőke haja van és még mindig ugyanúgy öltözködik, mint mindig.

-      Nem mutatsz be? – súgta oda a rác Angie-nek.

-      Ja, bocs. Szóval ő itt Steve, a barátom.

-      A barátod. – ismételtem.

-      Igen. Ő itt Lya, a nővérem, Tom és Georg. Ezenkívül van még két srác, Bill és Gustav. Őket majd megismered később.

-      Mehetünk? – kérdezte Tom.

-      Igen.

Hazakocsikáztunk és közbe Steve is mesélt magáról. Egyetemista, Londonban él és orvos akar lenni.

-      Ez lesz a te szobád. Pakolj ki nyugodtan, rendezkedj be, stb. – mutattam be a szobáját.

-      Lya? – szólított meg, mikor zártam volna be az ajtót.

-      Tessék.

-      Beszélhetnénk majd?

-      Aha, persze. De most valami dolgom van.

-      Oké, de sürgős lenne.

-      Oké, akkor amint tudok jövök.

-      Oké, köszi.

Kimentem a konyhába, csináltam magamnak kaját és felmentem a szobámba DVD-zni.

-      Kop-kop. Bejöhetek? –jött be Bill.

-      Már bent vagy. – tettem le az üres tányérom az asztalra.

-      Ez az a nagyon fontos dolog?

-      Mi?

-      Angie mondta, hogy valami dolgod van és csak utána tudsz beszélni vele, én meg mondtam, hogy szerintem nincs semmi, legalábbis nem tudok róla. Feljöttem, megnéztem, mit csinálsz és igazam volt. Miért nem akarsz beszélni vele?

-      Mert a húgom.

-      Nekem ez nem függ össze.

-      Ha ő beszélni akar valamiről, az csakis olyan dolog lehet, ami vagy bajba sodorja vagy már bajban is van.

-      Ez nem az.

-      Mivel te már tudod, nekem is elmondanád?

-      Te nem vetted észre? Én rögtön kiszúrtam.

-      Mit?

-      Beszélj vele!

-      Ez nem olyan egyszerű. Csak akkor látogat meg, ha valami szívességet akar kérni. A múltkor az volt, hogy nincs elég pénze, előtte lakást kellett neki szereznem, előtte beajánlottam a céghez a legjobb barátnőjét és még sorolhatnám.

-      Szerintem ennek még talán örülni is fogsz.

-      Na jó. Beszélek vele, de ha nem lesz igazad, halott vagy.

Lementem a szobájába.

-      Miről akartál beszélni?

-      Van valami, amit tudnod kell és kérlek ne haragudj előre!

-      Oké, de mondd már!

-      Szóval, terhes vagyok.

-      Mi? Terhes?

-      Aha.

-      Hány hónapos?

-      4.

-      Tényleg látszik egy kicsit. – néztem meg jobban a hasát.

-      Na?

-      Gratulálok! Örülök nektek! – öleltem meg a húgom.

-      Van még valami.

-      Nem Steve az apja?

-      Dehogyis. Persze, hogy ő.

-      Akkor?

-      Anyuék még nem tudják.

-      Én nem mondom el nekik. – tartottam fel a kezem.

-      Nem is kell. Holnap elmegyek hozzájuk Hannoverbe.

-      Vacsora! – szólt be Georg az ajtón.

-      Később folytatjuk. – álltam fel a székről, amin ültem.

Megkajáltunk, majd elfoglaltam a fürdőt. Fogalmam sem volt, miről akarhat beszélni velem Angie. Miután letusoltam, visszamentem a szobámba rendet rakni. Később Bill beugrott és kért, hogy beszéljek a húgommal. Le is mentem hozzá.

-      Akkor miről van szó? – ültem le vele szemben az ágyra.

-      Kérnék egy szívességet.

-      Mint mindig. – mormoltam magamban.

-      Tessék?

-      Semmi. Mi lenne az? – erőltettem magamra egy művigyort.

-      Szóval nem a legmegfelelőbb az anyagi helyzetünk és nem tudunk eltartani egy babát.

-      És?

-      És szeretném, ha segítenél. Én nem akartam ilyen fiatalon babát, erre tessék. Nem vagyok rá felkészülve, de elvetetni nem szeretném. Ezért azt akarom, hogy pár hónapig itt maradjon veletek.

-      Na nem. Ezt nem.

-      De miért?

-      Figyelj! Sajnálom, hogy nem akartál babát, de így sikerült, ez van. Vannak dolgok az életben, amik nem úgy sülnek el, ahogy terveztük, de ez az ötlet nagyon nagy baromság. És mi lesz addig? Te kiéled magad és ha úgy gondolod, hogy elég érett vagy a családhoz, akkor visszajössz a gyerekedért?

-      Nem, de meg kell értened, hogy ez nehéz nekem.

-      Ilyen az élet.

-      El sem hiszem, hogy ilyen vagy. Semmit nem vagy képes megtenni az egyetlen húgodért.

-      Semmit? Semmit? Eddig mi mindent tettem meg? Akárhányszor szívességet kértél, mentem, csináltam, hogy neked jó legyen, de most befejeztem. Bármiben számíthatsz rám, tudod, de ha csak kihasználnak, azt utálom.

-      Mi ez a kiabálás? – nyitott be Tom.

-      Semmi. – mondtam dühösen, majd kimentem, fellökve Tomot.

-      Hé!

-      Bocs. – feleltem hangosan még mindig idegesen.

-      Mi baja van? – kérdezte Angie-t.

-      Egyszerűen csak nem családcentrikus.

-      Mi van?

-      Majd elmondja, ha akarja, de a tesód is tud róla. Most pedig légy szíves, menj el.

-      Oké.

Pár perc múlva nálam kopogtatott, eredménytelenül. Majd Billnél próbálkozott.

-      Mi ez a dolog Lya és Angie között?

-      Még egyszer.

-      Lent arra mentem be, hogy kiabálnak egymással és Angie azt mondta, te tudsz róla. Szóval, mi ez?

-      Tudtam, hogy így fog reagálni.

-      Ki?

-      Angie még túl korainak tartja a babát és nem is tudja eltartani, ezért meg akarta kérni Lyát, hogy maradjon itt a baba néhány hónapig.

-      És?

-      Szerintem nemet mondott.

-      Komolyan? Nem is gondoltam volna.

-      Pedig de.

-      Na mindegy. Majd beszélek vele.

-      Ne, hagyd. Majd beszélek vele én. – ajánlkozott Tom.

Kisétáltam a közeli játszótérre. Kedvenc helyeim egyike. Egyszerű és megnyugtat. Szinte gyereknek érzem magam, amikor itt vagyok.

-      Hahó! – szólalt meg egy hang mögött.

-      Jesszusom! Tom! – megijesztettél.

-      Bocs. Még nem szoktam hozzá, hogy idejársz.

-      Nem is járok ide, de most erre van szükségem.

-      Játékra? Egyfélét én is tudok ajánlani. – vigyorgott.

-      Nem. Csak erre a helyre.

-      Felőlem itt is csinálhatjuk. – vont vállat.

-      Na jó. Miért jöttél? – tettem karba a kezem.

-      Beszélgetni.

-      Miről?

-      Szerintem tudod.

-      Most nem azért, de nem sok közöd van hozzá.

-      Figyelj! Mindent tudok.

-      És?

-      Hogyhogy és?

-      Neki adsz igazat? Maradjon itt a baba?

-      Nem, persze, hogy nem. De emiatt nem kell felkapnod a vizet. Annyira. Szerintem tök természetes, hogy a nővérét kérte meg. Tulajdonképpen örülnöd kéne.

-      Örülnöm? Minek?

-      Hogy neked szólt. Nem valamelyik barátnőjének vagy ismerősének és még nem is egy bébiszitternek, hanem a saját nővérének. Megbízik benned és felnéz rád. Nem éri meg összeveszni emiatt. Beszéljétek meg nyugodtan és tuti, hogy lesz egy olyan megoldás, ami mindkettőtöknek jó.

-      Mióta lettél ilyen szakértő?

-      Mindig is az voltam. – húzta ki magát vigyorogva. – De most komolyan. Tényleg beszélned kéne vele.

-      Oké, fogok.

-      Most pedig, hölgyem. – mutatott egy hinta felé.

Beleültem, ő pedig egy másikba és elkezdtünk hintázni.

-      Mit gondolsz kettőnkről? – böktem ki.

-      Mi?