1.rész

-          .Ááááááá!!! – mindenki sikítozott,.

-          Kérem őrizzék meg nyugalmukat! – próbált nyugtatni minket a légi utaskísérő.

De mindenki tovább őrjöngött.

A repülőgép vészesen közeledett a föld felé. Pontosabban a víz felé, mert valahol az Indiai-óceán felett voltunk. Mindenki a Maldív-szigetekre indult, és reggel azt hittük, hogy ez lesz életünk legjobb nyara. Én egyedül utaztam, ugyanis az egyik barátnőm hívott ide, mert ő egy bárban dolgozik.  Elterveztük, hogy legalább egy hónapig itt maradok nála, és az egész júliust végigbulizzuk. Ehhez képest, most egy zuhanó repülőn ülök.

Már tisztán láttam, hogy egy nem túl nagy sziget felé közeledünk. Alig volt pár száz méterre. Aztán kirajzolódtak a fák, a bokrok. És feketeség. Elájultam. A gép lezuhant.

Egy kicsivel később kinyitottam a szemem. Mindenfelé a gép roncsait láttam,  és kiszakadt üléseket.  Senki sem mozgott.

-          Valaki? – kérdeztem halkan. Majd újra és újra, egyre hangosabban. – Él még itt valaki?

Még mindig semmi mozgás. Kicsatoltam az övemet, és felálltam. Ahogy szétnéztem, sokkoló látványban volt részem. Az emberek, akik nem rég még ujjongva szálltak fel a gépre, ott feküdtem holtan. Mindenki.

-          Úristen! – szörnyedtem el.

Nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Volt, aki véresen, és volt, aki sápadtan feküdt a földön, vagy az ülőhelyén. Még fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. És miért csak én éltek túl? Miért pont én? A sok elhunyt láttán eléggé rosszul éreztem magam, így ki akartam kerülni innen. Hátramentem a roncsok között a gép ajtajához. Az már nyitva volt, így nem kellett nekem szenvedni a felfeszítésével.

Kiléptem rajta, és egy erdőben találtam magam. Magas fák közt. Már kezdett lemenni a nap, így nem éreztem magam valami biztonságban. A nagy csend miatt meghallottam a víz hullámzását. Elkezdtem követni a hangot, és valóban ott volt az óceán. Odafutottam a vízhez, és megmostam benne a kezemet. Hideg volt, és frissítő. Szétnéztem, és mindenfelé csak az ég é az óceán találkozását láttam. Semmi bíztató jel, reményt adó szárazföld. Levettem a cipőmet, és lefeküdtem a homokba. Azon gondolkoztam, hogy mit kéne tennem. „Holnap majd körülnézek ezen a szigeten.” – gondoltam magamban. „Persze csak, ha életben maradok, és nem esz meg semmi vadállat, vagy valami benszülöttek…”

És mi lesz este? Hideg lesz, és meg fogok fagyni. Na jó, ez túlzás volt, de… Áhh, most már úgyis mindegy. Ha nem fagyok meg, akkor pár nap múlva éhen halok.

Elkezdtem sírni. Felültem, felhúztam a térdem, amit átfogtam a kezemmel, és csak rázkódtam a sírástól. 

-          Szánalmas, hogy csak bőgök. – mondtam magamnak, de hangosan.

-          Nem, nem az. – hallottam magam mögül egy hangot.

Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet az. Már azt hittem, csak hangokat hallok, mikor hátranéztem, és egy fiút láttam meg.

-          Úristen, te… te élsz? – felpattantam, és odaszaladtam hozzá, de megálltam előtte.

-          Hát úgy látszik… - mosolygott.

Még ilyenkor is tud mosolyogni?

-          Te is a gépen utaztál, ugye? – kérdezte.

-          Igen… - mondtam szomorúan. – Nyaralni mentél volna?

-          Igen. A testvérem már a Maldív-szigeteken van a barátnőjével, és mára vártak volna engem is.

-          Szegények, biztosan aggódnak.

-          Lehet, de tudom, hogy Bill, az ikertestvérem érzi, hogy nincs semmi bajom.

-          Még hogy nincs semmi bajod? – itt a kezére mutattam. – Vérzik a kezed.

-          Áh, nem vészes…

-          Hát jó, te tudod…

-          Visszamegyünk a géphez? Hátha találunk valamit, vagy lehet, hogy jó a gép adóvevője.

-          Visszamehetünk, de én nem szeretnék bemenni oda. Az a rengeteg… - nem tudtam kimondani.

-          Oké, nyugi. Majd én körülnézek odabent. – a kezét a vállamra tette.

-          Köszi…

Majd egymást néztük. Én az ő szemét fürkésztem, ő pedig az enyémet. Szinte elfelejtettem magam körül mindent, miközben nagy barna szemeit csodáltam. Aztán rájöttem, hogy itt állunk egy lakatlan szigeten, kaja és víz nélkül. Ezenkívül ki tudja milyen élőlények élnek itt. És az sem biztos, hogy valaha megtalál minket valaki. Mindez összegyülemlett, és újra könnyezni kezdett a szemem.

-          Megölelhetlek? – kérdeztem a fiútól.

-          Persze. – de nem is én öleltem meg, hanem ő húzott magához.

-          Miért? – kérdeztem, de nem tudom kitől, és közben egyre jobban sírtam.

-          Cssss… - próbált megnyugtatni, és szorosabban ölelt át.

Lassan abbahagytam a sírást, és elhúzódtam a raszta hajú sráctól. Ránéztem, és megkérdeztem:

-          Meg fogunk halni?

-          Dehogy fogunk. Figyelj csak. Megígérem, hogy megtalálnak minket. Biztosan keresni fogják a gépet, ha nem érkezik meg időben, sőt ha meg sem érkezik…

-          De mi van, ha mégsem…?!

-          Akkor itt fogunk megöregedni. – megint mosolyra húzta a száját.

-          Te nem is félsz?

-          Nem. – mondta határozottan.

-          Oké, akkor abbahagyom a nyavalygást.

-          Ne hülyéskedj már, természetes, hogy így reagáltál erre az egészre. Minden normális ember megijed. Én sem voltam nyugodt, amikor zuhant a repülő elhiheted. De most már nem kell félni. Túléltük, és ez nem véletlen. Nem azért nem haltunk meg, hogy most meg éhen haljunk.

-          Ezt jó hallani.

Egymásra mosolyogtunk. Tényleg megnyugtattak ezek a szavak. Most, hogy így mondta, én is teljesen így gondolom, csak eddig még nem bírtam tisztán gondolkozni.

-          Akkor most visszamegyünk a géphez?

-          Aha.

Elindult előre a fiú, akinek még mindig nem tudom a nevét. Szép. Tiszta hülye vagyok. Nem hogy semmi értelmeset nem tudok mondani, még itt bőgök is, és a nevét is elfelejtem megkérdezni. Nem minhta most ez lenne a legfontosabb, de akkor sem szólhatok neki úgy, hogy: Héj, te! Vagy: Izééé! Így hát miközben sétáltunk vissza a roncsokhoz,  megkérdeztem:

-          És hogy hívnak?

-          Tom vagyok, Tom Kaulitz. És te?

-          Hannah Dee. (háná dí)

-          Szép név.

-          Köszi.

Közben megérkeztünk. Egyáltalán nem volt messze.

-          Akkor egyedül nézzek szét odament?

-          Igen, ha nem baj kint maradnék.

-          Rendben, de akkor ne mozdulj. Nem sokára jövök.

-          Oké.

Ezzel eltűnt a repülő roncsai közt.

Pár perc múlva a gép orra felől zajt hallottam. Mintha valaki közeledett volna. Nem mozdultam, csak pislogás nélkül a hangokra koncentráltam. Egyre hangosabban hallottam a lépteket, ahogy a gallyak recsegtek. Majd előtűnt egy bő farmer, egy laza póló, baseball sapka. Megnyugodtam. Csak Tom az.

-          Hannah! – szólt nekem. – Gyere, megtaláltam a csomagokat.

-          Megyek. – elindultam felé.

Megkerültük a repülőt, ugyanis a másik oldalon, a gép hasán volt egy lyuk.

-          Bentebb elég sötét van, de amik itt vannak kintebb, azokat megnézhetnénk. – mutatott a bőröndökre.

-          Most feltúrjuk más emberek dolgait?

-          Nem hiszem, hogy nekik még kellene nekünk, pedig szükségünk van rá.

-          Rendben…

Tom kihozott pár bőröndöt, majd együtt kinyitottuk őket. Nagyrészt ruhákat találtunk, de voltak fürdéshez való cuccok, például: törölköző, naptej, napszemüveg… Szerencsére találtunk ásványvizet, és néhány üveg egyéb üdítőt is. Ja és Tom visszament a gép fedélzetére, ahol megtalálta a stewardesek kik büfékocsiját. Legalább egy darabig nem halunk éhen. Már sötétedett.

-          Hol alszunk? – kérdeztem.

-          Ott nem jó? – mutatott oda, ahonnan a bőröndöket hozta ki.

-          Jó, de… ott sötét van.

-          Este mindenhol sötét van.

-          Igaz, de… - sóhajtottam. – Oké, aludjunk ott. Bár abban sem vagyok biztos, hogy le tudom itt hunyni a szemem.

-          Majd holnap szétnézünk a szigeten. Lehet, hogy találunk valami alapanyagot, hogy építeni tudjunk valamit a partra.

-          Tisztára, mint egy kalandfilmben. - jegyeztem meg.

-          Ja. Meglátod még tök buli lesz ez az egész. Aztán megtalálnak minket, és majd mesélhetjük az unokáinknak.

-          De jó is lenne.

-          Na jó, a pesszimizmusból nem kérek.

-          Bocsi.

-          Kérsz valamit enni, vagy inni?

-          Nem kösz. Később még lehet, hogy jól jön, amit most megennék.

-          De, ha éhes vagy, itt van. Nyugodtan vedd el, ami tetszik. – tolt felém egy táskányi kaját.

-          Nem… Inkább nem. – toltam el.

-          Hát jó. Akkor nem is tudom… Most az a rész jönne, hogy megfürdök, fogat mosok, aztán befekszem a puha ágyikómba. De ez itt elég nehéz lenne.

-          Én most tuti, hogy nem fürdök meg. Mindjárt korom sötét lesz. Majd holnap… Keresek itt a cuccok közt valami fürdőruhát, meg fogkefét és kész. Az elég is lesz.

-          Rendben. Majd én is holnap intézem el akkor ezeket a dolgokat…

Pár puhább ruhát egymásra terítettünk a gép hasában, és odafeküdtünk. Törölközőkkel takaróztunk. Kb. két méterre feküdtünk egymástól Tommal. Nem bírtam aludni. Kintről állandóan zajokat hallottam. Persze biztosan csak beképzeltem, de akkor is elég ijesztő volt. Csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra, ahogyan Tom is. D az egyik ilyen nagyobb „forgolódásom” után Tom szólt hozzám:

-          Látom, neked sem megy az alvás.

-          Hát nem nagyon. Te is hallod, hogy kint zörög valami?

-          Igen hallom, de biztosan csak a szél.

Kis csend. Nem tudom, hogy van-e kedve velem cseverészni, de ha hozzám szólt, biztos, úgyhogy megkérdeztem:

-          Nincs kedved beszélgetni?

-          De, van.

Felültem, és Tom felé néztem. Csak a hold fénye világított be egy kicsit, így elég sötét volt, de a körvonalat látszódtak. Tom is követte a példámat, és felült.

-          Szóval van egy ikertestvéred? – kérdeztem.

-          Igen. Bill a világon a legjobb tesó.

-          Akkor szoros köztetek a kapcsolat?

-          Nagyon. Ezért mondtam, hogy tudom, hogy érzi, hogy jól vagyok.

-          Ez tök jó. – mosolyodtam el – Kár, hogy nekem nincs testvérem.

-          Én nem tudnám elképzelni nélküle. Oké kicsit egoista, meg maximalista, ami néha idegesítő, de azért szeretnivaló.

-          Ha hallaná, hogy így beszélsz róla biztosan boldog lenne. Mert valami azt súgja, hogy ezt neki még nem mondtad.

-          Hát nem nagyon… - vakarta meg a tarkóját. – Ami azt illeti nem is tudom most ezt így miért mondtam el… Nem szoktam én ilyen komolyan beszélgetni.

-          Pedig eddig nem úgy tűnt. Amit akkor mondtál, mikor találkoztunk az is tök felnőttes és komoly volt.

-          Tényleg? – nevetett. – Hát akkor igaza volt anyának. Egyszer én is felnövök. =P

-          Mert milyen vagy igazából?

-          Huh hát ez fogós kérdés. De nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb téma. – próbált kibújni a saját maga elemzése alól.

-          Szerintem bőven lesz még időnk hogy másról is beszélgessünk, úgyhogy hajrá. – nevettem.

-          Örülök, hogy végre nevetsz. – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-          Hát azt hiszem, ha te nem lennél itt, már rég meghaltam volna.

-          Dehogyis…

-          Na jó, lehet, de akkor meg megőrültem volna.

-          Ez hülyén hangzik, de örülök, hogy lezuhant a gép.

-          Mégis miért?

-          Mert amúgy nem találkozunk.

-          Hát azért enyhe túlzást érzek abban, hogy ezért le kellett zuhannunk. – újra nevetni kezdtem.

-          Na jó lehet, hogy nem volt valami felemelő érzés, de most meg milyen buli már.

-          Hát… Majd, ha otthon leszek a szobámban, akkor lehet, hogy nevetve emlékszek vissza erre az egészre, de azért nekem most még kicsit félelmetes.

-          Miért? – jött közelebb Tom – Itt vagyunk egyedül egy szigeten. – még közelebb hajolt – Csak mi ketten. Nem tetszik?

-          Majd meglátjuk…

Éreztem, hogy nagyon közel volt hozzám. Most meg mit akar? Talán meg akar csókolni? Vagy őőőő… Nem, mást nem tudok kitalálni, úgyhogy meg akar csókolni. A francba. Egyre közeledett. Most mit csináljak? Csókolózzak egy fiúval, akit alig ismerek pár órája? És mi van, ha utána tök gáz lesz egymás elé állni? Csak vele tudok beszélgetni itt a szigeten… Nem, én ezt (még) nem akarom. Ezzel mindent elronthatunk.

-          Tom… - mondtam halkan, miközben kicsit hátrébb húzódtam.

-          Bocsi… - levette a helyzetet, úgyhogy visszamászott a helyére.

-          Nem, semmi baj… Csak ez nekem még nem megy. Ugye nem haragszol?

-          Nincs miért haragudnom. – éreztem a hangján, hogy tényleg nincs semmi baj.

-          Akkor jó.

-          De azt hiszem, én most megpróbálok aludni.

-          Rendben. Én is…

Visszafeküdtem az ideiglenes fekhelyemre, és gondolkozni kezdtem. Azt hiszem még soha nem történt velem ennyi minden egy nap alatt. Lezuhantam egy repülőgéppel, azt hittem, hogy egyedül vagyok egy lakatlan szigeten, de aztán jött egy fiú, Tom. Tom, Tom… Helyes fiú. És, ha nem itt találkozunk, hanem normális körülmények között, biztosan máshogy állok hozzá, és lehet, hogy randizgatnánk is, stb., stb… Na, de miket beszélek… Tényleg még csak pár órája ismerem, és lassan megtervezem az esküvőnket. Szép… xD Jobb lesz, ha elalszok, még mielőtt a képzeletbeli gyerekeinket is megszülöm. xD