6. rész

-         És, ha ránk találnak, és hazajutunk, mi lesz? – kérdeztem.

-         Néééézd!!! – mutatott a hátam mögé Tom.

-         Most így akarod terelni a szót, vagy mi? – néztem rá furcsán.

-         Mi? Dehogy! De nézd már! – ismét a messzibe mutatott.

Hátrafordultam, és az égen egy helikoptert vettem észre.

-         Az az, aminek látszik?! – kérdeztem meglepődve.

-         Az hát!

Tom felpattant, és a parton kapálózni kezdett. Én is utánoztam, vagyis integetni kezdtem a gép felé. Valószínűleg észrevettek minket, mert egyre közelebb szállt a pilóta a szigethez.

-         Észrevettek! – kiáltottam. – Megmenekültüüüünk!!! – Tom nyakába ugrottam.

-         Ugye, én megmondtam… - mondta vidáman, majd szorosan átölelt.

-         Nézd, leszáll a gép.

-         Menjünk oda.

Elkezdtünk arra menni, és láttuk, hogy a helikopter oldalára a „mentő” felirat volt felfestve, szóval több, mint valószínű, hogy minket kerestek. És meg is találtak. El sem hiszem! A gép leszállt, és lassan a propeller is leállt. Kiszállt két férfi, akiken mentős egyenruha volt.

-         Jó napot! – köszöntek.

-         Jó napot! – köszöntünk vissza.

-         Jól vannak? Láttuk a lezuhant repülőgépet a magasból, maguk is rajta utaztak, igaz?

-         Igen, mi jól vagyunk, de mások nem élték túl a zuhanást. – mondta Tom.

-         Oh értem. Magukat most elvisszük a legközelebbi kórházba. Esetleg akarnak hozni valami ruhát?

Ugyanis Tomon egy boxer volt, rajtam pedig fürdőruha.

-         Hát, ha várnának egy percet, azt megköszönnénk. – mondta Tom.

-         Persze. Nyugodtan öltözzenek át. Mi addig megnézzük a gép roncsait.

Ezzel a pilóta, és a társa elindult az erdőbe, amerre fentről látták a lezuhant vasmadarat.

-         Akkor menjünk gyorsan átöltözni. – indultam meg a cuccaink felé.

Tom egy kicsit lemaradva, de jött utánam. Mikor odaértem nem is tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Mit vegyek fel, vagy most mi legyen… A „gondolkodásmenetemet” Tom zavarta meg.

-         Öööö, a ruháimat te vetted le rólam? – kérdezte.

-         Ömm, aha… - mondtam kicsit pirulva. – Nem voltál magadnál, és…

-         De kár, hogy nem emlékszem rá. – vágott a szavamba. – De nem hittem volna, hogy kihasználod az alkalmat. – mondta egy kaján vigyor kíséretében.

-         De izé vagy! – löktem meg egy kicsit.

-         Héj, ne lökdöss, mert még mindig szédülök…

-         Tényleg, még mindig sápadt vagy egy kicsit. Nem fáj a fejed?

-         Egy kicsit… De, ha kapok rá egy puszit, talán jobb lesz.

-         Ha csak talán, akkor nem kapsz. Ígérd meg, hogy jobban leszel egy gyógy puszitól.

-         Jó, ígérem. – mosolygott.

Adtam neki az arcára egy puszit.

-         De én ide gondoltam. – mutatott a biggyesztett ajkaira.

-         Oda majd máskor, most inkább vegyél fel valami ruhát.

-         Jó, ha tudnám, hogy hol találok egy másik boxert…

-         Ott van egy, az nem jó? – mutattam a ruhakupacra.

-         Hát végül is… - ezzel már húzta le az alsógatyáját.

-         Héj, nem tudnál máshol öltözni?

-         Miért? Engem nem zavarsz…

-         Jó, akkor én elmegyek valami fa mögé… - fogtam azokat a ruhákat, amik akkor voltak rajtam, mikor lezuhant a gép.

A susnyásban (xD) átöltöztem, majd mikor visszamentem, nem láttam Tomot.

- Tom?! – néztem körbe.

Ekkor nagyon meglepődtem, ugyanis abból az irányból láttam jönni, ahol én öltöztem.

-         Te… te?! – kerekedtek el a szemeim.

-         Én nem leskelődtem. – mondta Tom tök természetesen, majd fütyörészni kezdett az eget szemlélve.

-         Tom Kaulitz! Te komolyan végignézted, ahogy átöltöztem?

-         Hát sajnos az elejét nem láttam…

-         És még be is vallod… xP

-         Hát egy kapcsolat alapja az őszinteség, nem?

-         Egy kapcsolat… - ismételten halkan. – És köztünk milyen kapcsolat van? – kérdeztem Tomtól.

-         Ez tőled függ. – mondta, miközben mélyen a szemembe nézett.

Tőlem függ? Hogy érti ezt? Ez azt jelentené, hogy ő el tudna képzelni akármit?

-         De most menjünk, mert még itt hagynak. – megindult a helikopter felé.

Utána mentem, majd felszálltunk a gépre. Becsatoltak miket Tommal a hátsó ülésre, és mondták, hogy szóljunk, ha rosszul vagyunk, meg ilyenek… Aztán hallottuk, ahogy a rádión értesítenek valakit, hogy megtalálták a gép maradványait, és két túlélüt. Megkérdezték a neveinket, és bemondták a központnak. Aztán kérték, hogy küldjenek ki valami másik szolgálatot, hogy azonosítsák az elhunytakat, és a holmijukat elhozzák. Most kezdem csak felfogni, hogy milyen szerencsés vagyok. nem, hogy túléltem ezt a szörnyű tragédiát, de megismerkedtem egy  fiúval, aki egyértelműen nem közömbös számomra. Igaz, hogy szerelmet még nem érzek iránta, de mindenféleképpen valami különöset érzek, ha vele vagyok. Ezen kívül vicces, és még jól is néz ki. És ki tudja mi lesz még ebből a kapcsolatból. Az úton a kórház felé nem beszélgettünk, mert nem is hallottuk volna egymást, meg fel kellett fogni, hogy mi is történik valójában. De én végig Tom kezét szorítottam, ugyanis kicsit féltem a repüléstől, most miután egyszer már túléltem egy katasztrófát. Nem tartott sokáig az út, kb. 10 perc elteltével megláttuk a szárazföldet, aztán pedig egy épület tetején landoltunk, ami mint később kiderült a kórház volt. Bevittek minket két külön szobába, ahol átlagos vizsgálatokat végeztek el rajtunk. Nem tartott tovább az egész 30 percnél. Miután megállapították, hogy minden rendben, megengedték, hogy értesítsem a hozzátartozóimat, hogy élek. (Milyen kedvesek… xD)