- Úristen! Már ennyi az idő?! – kiáltottam fel, mikor az órára pillantottam. – Le fogom késni a vonatot!
Amennyire csak tudtam, elkezdtem sietni, de ez nagyon nehéznek bizonyult, mivel tele volt a kezem frissen vásárolt cuccokkal. Komolyan, kifosztottam 3 magdeburgi ruha-, és egy cipőboltot! A szállásom pedig Berlinben volt. Ezért el kellett érnem a vonatot. De egyszer csak, BUMM!!!
Nekimentem valakinek, és az összes cuccom a földre hullott. Mérgemben felkiáltottam:
- NEM LÁTSZ A SZEMEDTŐL???
- Jaj, bocsi, nem figyeltem. Segítek összeszedni… - mondta egy megszeppent fiúhang.
- Még szép, hogy segítesz! Hiszen a te hibád! – morogtam, miközben a földről felvettem az egyik cipőt. Mikor felnéztem, megláttam a hanghoz tartozó arcot. Egy nagyon helyes fiú áll mellettem, aki valami miatt nagyon ismerős volt. Sapka és napszemcsi volt rajta. Így már mindjárt más volt a helyzet. – Ööö, amúgy Nita a nevem. – mutatkoztam be, és kinyújtottam a fiú felé a kezem.
- Én Bill vagyok. – mosolyodott el, de még mindig félénken, nehogy aztán megint leordítsam a fejét. És kezet fogtunk. – Kárpótlásul meghívhatlak egy kávéra?
- Nem. De egy cappuchinóra igen. – mondtam.
Elsétáltunk az egyik közeli kávézóba, rendeltünk, és leültünk egy asztalhoz. Ameddig még nem hozták a cappuchinókat, elkezdtünk beszélgetni.
- Magyarországról jöttem Berlinbe nyaralni. Tegnap érkeztem. – meséltem.
- És meddig maradsz? – kérdezte kíváncsian Bill.
- Ameddig jól érzem itt magam. – válaszoltam, és megeresztettem egy mosolyt. Bill viszonozta. Ismerős volt ez a mosoly! Rá is kérdeztem: - Nem ismerjük mi egymást valahonnan? Mi a vezetékneved?
- Kaulitz.
- Nem… - kezdtem, de hirtelen elsötétült minden.
- Nita! Nita! Jól vagy? – hallottam Bill aggódó hangját. – Elájultál!
- Jól vagyok. – mondtam, miközben kinyitottam a szemem. - De még autogramot sem kértem!
Bill egyből elővett egy papírt és egy tollat, ráfirkantotta a nevét, és átadta. Majd felsegített a székre, mert leestem róla, mikor elájultam.
- Köszönöm. – mondtam hálásan, és elraktam az autogramot a táskámba. – De hogy lehettem ilyen hülye, hogy nem ismertelek fel??? – kérdeztem dühösen magamtól.
- Nyugi, nem a te hibád! – mondta kedvesen Bill.
- De akkor is! – kezdtem, de nem folytattam, mert eszembe jutott, hogy voltak még ennél nagyobb gondjaim is. Pl.: Hogy jussak vissza a hotelhez Berlinbe. A vonatot lekéstem… Megkérdeztem Billt: - Egyébként nem tudsz itt, Magdeburgban egy jó hotelt?
- Minek az neked? – kérdezett vissza a szemöldökét felhúzva.
- Mivel miattad lekéstem az utolsó vonatot Berlinbe, nem gondolod, hogy kéne valahol aludnom?
- Dehogy mész te hotelbe! Jössz velem haza! – vágta rá Bill egyből.
- De a szüleid mit szólnak? Tudtommal még velük laksz. – kérdeztem.
- Majd én őket lerendezem!
- Na jó! – egyeztem bele.
Ezután Bill felhívta Tomot, hogy jöjjön értünk. „Csak” fél óra kellett, hogy megérkezzen a kávézó elé. Egy hatalmas Cadillac Escalade állt meg előttünk. Az ablakot lehúzták, és a rasztás srác intett felénk, hogy üljünk be. Mikor beszálltunk Tom mögé, bemutatkoztam:
- Nita vagyok!
- Szia! Én meg Tom. Na, indulhatunk? – kérdezte Tom.
- Nyomás! – vágtuk rá egyszerre én és Bill.
Tíz perc se kellett, máris megérkeztünk egy nagyon szép kertes házhoz. Mikor kiszálltunk, Bill felém fordult, kitárta a karjait, és így szólt:
- Üdvözöllek az otthonunkban! | 
AJÁNLOM AZ OLDALT