Megfordultam, és megláttam Billt.

-         Oh, hát te hogyhogy itt vagy? Te nem bulizol? – kérdeztem.

-         Láttam, hogy kijöttél, és gondoltam, megkérdezem: valami baj van? Olyan szomorúnak tűnsz… - mondta aggódva Bill.

-         Csak fáradt vagyok. – hazudtam. Bill mélyen belenézett a szemembe, és látta, hogy valami más nyomaszt engem.

-         Mondd el nekem, mi bánt téged? Ami ma történt üvegezéskor?

-         Honnan tudod? – kérdeztem csodálkozva.

-         Láttam a szemedben. Na majd én felvidítalak! – mosolygott kedvesen Bill.

-         Hajrá! – mosolyogtam vissza rá.

-         Gyere velem! Mutatok neked valamit! – szólt, megfogta a kezem (*.*), és elindultunk.

Egy erdő felé vettük az irány. Sötét volt, és keresztülmenni ez erdőn féltem. Szólni akartam, Billnek, hogy nem kerülhetnénk el az erdőt? Az Ideglelés című film óta nagyon féltem.

-         Bill… - kezdtem, de Bill behúzott egy fa mögé, magához szorított, és belesúgta a fülembe:

-         Csssss! Ne félj! Én itt vagyok veled! – a hangja olyan megnyugtató volt, hogy azután már nagyon bátornak éreztem magam.

-         Mehetünk. – mondtam halkan.

Újra megfogta a kezem és elindultunk az erdőn át. Sétáltunk vagy 10 percet, amikor Bill megszólalt:

-         Most csukd be a szemed, mert elvezetlek egy helyre.

Becsuktam. Két kézzel kapaszkodtam Billbe, hogy el ne essek. Pár lépés után ismét Bill hangját hallottam meg:

-         Megérkeztünk. Kinyithatod a szemed!

-         Úristen! – kiáltottam fel gyönyörömben, és a szám elé kaptam a kezem.

A látvány, ami elém tárult, egyszerűen felfoghatatlan volt: egy tó, csillagos égbolt, egy fűzfa, és egy pad a tó előtt. Mint egy álomban…

-         Kiskoromban mindig ide jöttem, amikor magányra vágytam. – mesélte Bill. – és szerettem volna neked is megmutatni…

-         Köszönöm. Ez csodálatos hely! – ámultam még mindig.

Aztán leültünk Billel a padra és beszélgettünk minden féléről.

-         Nézd! Az ott a Göncöl-szekér! – mutattam fel az égre. – Olyan gyönyörű, nem?

-         Te sokkal gyönyörűbb vagy! – mondta Bill engem fürkészve. „Na erre nem számítottam!” – elpirultam.

-         Ne csináld már Bill! Elpirulok. – mosolyogtam.

-         Neked az is jól áll! – folytatta tovább Bill. Gyorsan témát váltottam:

-         Fázok. – ez még igaz is volt, mert csak egy újatlan felsőben voltam.

Erre Bill egyből rám terítette a kiskabátját.

-         Köszönöm, de még mindig fázok. – nevettem. Többet se kellett mondani Billnek, egyből közelebb húzódott hozzám, átkarolt, és megkérdezte:

-         Így már jobb?

-         Sokkal. – mondtam boldogan, és ráhajtottam a fejem Bill vállára, majd becsuktam a szemem. „Ez csak egy álom lehet! Soha nem akarok felébredni!” – ezekkel a gondolatokkal elaludtam Bill vállán.

KATT!

-         Mi volt ez? – riadtam fel álmomból. – Te is hallottad?

-         Micsodát? – kérdezett vissza Bill.

-         Semmit. Biztos csak képzelődtem. – motyogtam kómásan. – Bill?

-         Tessék!

-         Hazaviszel? Én nem tudok innen felkelni, annyira fáradt vagyok.

-         Persze.

Bill a karjaiba vett, én jó erősen belékapaszkodtam. Szegény Bill már majdnem összeroskadt, mikor megérkeztünk a bejárati ajtó elé.

-         Itt vagyunk. – mondta, és talpra állított.

-         Köszönöm.

-         Szívesen.

Benyitottunk, és nem hittünk a szemünknek. Teljes káosz volt a házban! Részegen feküdtek sokan a földön, Tom a kanapén terült el, és Rita… Nem volt önmaga! Tejszínhabot nyomott épp Tom szájába, aztán lesmárolta Tomot! :O De hiszen Rita utálja a tejszínhabot! El sem hittem, hogy ez az én barátnőm. De nem érdekelt, mert már nagyon fáradt voltam, és már csak aludni akartam az én pihe-puha ágyamban.

Fel is mentem az emeletre, de mikor kinyitottam az ajtót, láttam,hogy  már valaki volt az én ágyamban…